11. Fejezet ~Rég nem látott személy~

Halihó! *-* Nagyon köszönöm az eddigi komikat és visszajelzéseket! <3 Imádlak titeket! Ez a rész egy pici hosszú és... hát nem is tudom milyen lett... Döntsétek el ti! ;) A kövi rész 2 komi után jön. ^^ <3 xoxo

Másnap reggel az eső kopogása volt az ablakpárkányon az, amit először meghallottam. Ránéztem az órámra, ami 10 perc múlva szólalt volna meg, hogy felkeltsen. Felkeltem és kinyomtam. Elsétáltam a gardróbomig, kiválasztottam a mai ruhám ledobtam az ágyra, majd bementem a fürdőszobába a reggeli dolgaimat elintézni. Kijöttem, felvettem a ruhát és már mentem is le.

-          Elmentem. – üvöltöttem édesanyámnak, aki meglátásom szerint a konyhában sertepertélhetett.

-          Rendben kicsim, vigyázz magadra!

Kicsit késve, de beértem. Illedelmesen bekopogtam, vártam egy másodpercnyit és benyitottam.

-          Elnézést a késésért tanár úr!

-          Semmi baj Rose, ülj a helyedre. – írt tovább a táblán.

Gyorsan a helyemre siettem és levágtam magamat a székre. Elővettem a könyvemet és próbáltam bekapcsolódni a munkába. Élveztem a magányt, de belül egy kis részem azért kíváncsi volt vajon hol vannak a srácok? Vagy talán csak Niall, Liam és Harry hiányoznak és Zaynék az osztályukban vannak? Vagy lehet kiiratkoztak? Addig agyaltam ezeket, míg végül elfogott a bűntudat és még azt sem vettem észre, hogy kicsengettek. Nagy lelkesen igyekeztem a következő terem felé, de sehol egy kis csoport, aki a fiúkat ugrálná körül. Nem értettem mi a bajom… Miért érdekel, hogy itt vannak-e vagy sem? Miután az utolsó óráról is kicsengettek sietősen pakolásztam, készülődve a hazamenetelre.

-          Szia. – szólalt meg mögülem egy mélyen búgó hang. Felé fordultam.

-          Harry?! – felvettem a táskámat és mélyen néztem zöld szemeibe.

-          Mizujs?

-          Harry… ugye tudod, hogy ez volt az utolsó óránk? Minek jöttél be?

-          Igaz is… öhmm… - lesütötte a szemét és megvakarta a tarkóját. – Izé, hát… - türelmetlenül vártam, hogy valami értelmeset is kinyögjön.

-          Hallgatlak. – célozgattam arra, hogy véges a türelmem.

-          Nem lenne kedved eljönni velem valahová a hétvégén?

-          Hova? - hezitáltam.

-          Van egy hely, ami azt hiszem, tetszene neked. – megmutatta hófehér mosolyát.

-          Rendben. – keresztbe tettem a kezem a mellkasom előtt és halványan elmosolyodtam.

-          Akkor… hétvégén.

Odakint még mindig esett, de már koránt sem olyan vészesen, mint tegnap. Kisétáltam az iskola kapuján kapucnival a fejemen. Alig tettem meg pár lépést mikor egy fekete limuzin kanyarodott elém, majd megállt. A sofőr szállt ki elsőnek, majd kinyitott egy esernyőt és kinyitotta a hátsó ajtót. Csak álltam és néztem, ahogyan kilép az öltönyös férfi. Egészen addig, míg nem nézett rám gőzöm sem volt, hogy ki az. Viszont akkor, mikor pillantásunk összetalálkozott! Bár az eső esett úgy éreztem életemben most süt a legszebben a nap. A szám felfelé kanyarodott.  Testem elernyedt és éreztem, hogy szeretet fut végig az ereimben… Visszajött!!

Barátságos mosollyal lépett közelebb hozzám.

-          Szabad egy fuvarra?

Torkomból egy hang sem jött, ezért bólogattam. Olyan boldog voltam, hogy még az sem zavart, hogy már sírok. Odafutottam a férfihoz és a nyakába ugrottam miközben erősen megöleltem.

-          Annyira hiányoztál! – arcomat az öltönyébe rejtettem.

-          Te is nekem! – megpuszilta a fejemet és erősen magához szorított.

-          Soha többé nem mehetsz el! – jelentettem ki.

-          De kicsim... erről nem én döntök. – eltolt, hogy az arcába nézhessek.

-          Tudod te milyen apa nélkül felnőni? – egyre intenzívebben éreztem az arcomról lecsorduló meleg folyadékot.

-           Kicsim! – újra magához vont. – Mi lenne, ha hazamennénk?

-          Rendben.

-          Egyébként, hogy van a nővéred? És anyád?

-          Mindketten jól. Vagy ha eddig nem is, most már biztosan.

Apa felnevetett adott még egy puszit, majd beültetett a limuzinba. Egész hazaúton arról mesélt, hogy milyen jó üzleteket kötött. Nem értettem semmit, de még is érdekelt, amit mondott. Elmesélte, hogy leszerződtetett néhány sztárt, akik még csak most kezdenek a hírnév felé sétálni és, hogy miket csinált, míg távol volt. Majd miután befejezte anyáról kérdezett. Folyton!

Örültem. Anya és apa sosem meséltek arról miért váltak el. Viszont mindig is emlékezni fogok arra a napra. Életem legrosszabb emléke.

-          Jól van. – válaszoltam apa egyik kérdésére a sokból.

-          Van most valakije? – önakaratom ellenére elmosolyodtam.

-          Nincs. Neked?

-          Volt egy hölgy, de… nem illetünk össze.

-          Apuu. Te nőcsábász! – néztem rosszallóan.

-          Hiányzott anyád. – a kezét kezdte el tanulmányozni.

-          Bár nem mondja, de biztos vagyok benne, hogy neki is nagyon hiányzol. – felnézett rám az autó pedig megállt.

-          Megjöttünk uram. – szólt hátra a sofőr.

-          Köszönöm George. Mehetünk?

-          Igen.

A bejárati ajtón belépve anya hangja csendült fel.

-          Te vagy az Rose?

-          Igen anyu! Hoztam valakit!

-          Remek. – sétált le a lépcsőn, felénk közeledve. – Chris?!? – anyu meghökkenve álldogált a lépcső ötödik fokán.

-          Elizabeth! – apa szinte énekelte anyu nevét.  

-          Mit keresel itt? Nincs munkád? – anya keresztbe tett kézzel tette meg a maradék pár lépcsőfokot.

-          De. Lenne. De úgy döntöttem inkább meglátogatom a családomat.

-          Szóval most már fontosabb a család? Eddig azt hittem a munka a mindened. – anya arca komoly, rezzenéstelen volt. Nem sokat látni így.

-          Muszáj a múltat firtatni?!

-          Nem! De nem érek rá(d), úgy hogy ha nincs semmi fontos akár mehetnél is.

Döbbenten álltam apa mellett. Sosem hallottam volna, hogy anya így beszél apuval.

-          Anya… - apa leintett.

-          Anyádnak igaza van. Csak úgy beállítottam és ez nem szép.

-          Most megint elmész? – sírni támadt kedvem.

-          Azt hiszem, még egy kis ideig a városban maradok. Ha ráérsz, valamikor akkor esetleg elmehetnénk valahova?!

-          Apa lánya program? – vigyorogtam, mint a tejbe tök.

-          Igen.

-          Rendben.

-          Rose elfoglalt, Chris! – anya mellém lépett. – Idén végzős és érettségire készül! Nem ér rá.

-          De ráérek! – fortyogott bennem a düh.

-          Nem, mert most is amint apád méltóztatott elmenni – sötét pillantást tett az illető felé. – felmész és tanulsz! – újra rám nézett.

-          De ez nem fair! – szakadt fel belőlem.

-          Rosalia Lokwood! Én vagyok az anyád, és amíg az én házamban élsz, azt csinálod, amit én mondok!  - anya is bekeményített.

-          Szóval most már tőlem is el akarod venni apát? Egy évben látom vagy 2x – ha mázlim van - és te akkor sem engeded, hogy vele legyek? – a sós könnyek ismét ellepték a szemem alját.

-          Nem akarok belekeveredni… - tette fel apa a kezét. – De esetleg elmehetnénk a hétvégén?! Akkor csak nem kell olyan nagyon erősen tanulni…

-          Tudod mit? Azt csinálsz, amit akarsz! – anya teljesen kibukott. – Ami meg téged illet. Menj innen, míg szépen kérem! – apa bólintott.

-          Szia, kicsim. – megpuszilta a fejem búbját, majd letörölte a könnyeimet. – Ne félj. – suttogta. – a hétvégén elviszlek valahova. – halkan felnevettem. – Viszlát Elizabeth. – majd kisétált az ajtón.