12.Fejezet ~Baleset volt~

Bár az oldalon most nem nagyon, de e-mailban kaptam kedves szavakat amikért nagyon, de nagyon hálás vagyok! Itt van hát a következő rész!

A hét egyszerűen borzalmas volt. Anya és én nem szóltunk egymáshoz. Felhagyott a ’igyekszem jó anya lenni’ szereppel és ez által már nem próbált jó háziasszony lenni. Felvett egy takarítónőt, szakácsot és egész nap a munkahelyén dekkolt. Pont, mint akkor régen… Miután apával szétmentek. Mindig ez van. A munkába próbál temetkezni ahelyett, hogy leülnénk és megbeszélnénk. De nem hibáztathatom. Végül is még is csak az anyám, aki megpróbálja a lehető legjobb körülményeket biztosítani nekem, és aki próbál mindentől megóvni. Tisztában vagyok vele, hogy érettségizem és tanulnom kell, de apa… hiányzik. Nem érdekelne, ha nem lehetnék jómódú… vagy ha nem lenne egyetlen egy ember sem a földön, aki hozzám szól, de lenne egy apukám, aki mindig mellettem van és bármit, bármikor elmondhatok neki.

És a hét borzalmai tovább fokozódtak Ashley önző személyében. Utálta a tudatát is annak, hogy én egy légkörben vagyok az ő szeretett barátjától… Igen barátja! Harry és Ashley összejöttek. Hurrá…

Azt hiszem ez volt az egyik ok, amiért lemondtam a Harryvel lévő közös programunkat. Nekem ott van apu neki meg a dívakirálynője…

-          Csrrr - (*telefon*)

-          Halló?

-          Szia, prücsök. – egy kedves férfihang szólalt meg.

-          Apu!

-          Na, mit csinálunk a hétvégén?

-          Nem tudom. Mit szeretnél?

-          Rég golfoztunk…

-          Apu… tudod, hogy én közveszélyes személy vagyok. A labdás sportok és én nem igazán vagyunk… hát, mondhatni biztonságosak.

-          Pedig régen nagyon ügyes voltál benne… de hát, ha nem akarsz, akkor nem… - megsajnáltam.

-          Na, jó! Legyen! Üssünk le néhány embert. – felröhögött a vonal másik végén.

-          Holnap délre érted megyek kincsem.

-          Rendben. Szeretlek!!

-          Én is téged.

Dobtunk egy-egy puszit a készülékbe, majd letettük. Az este további részében tanultam…

Reggel vidáman és kipihenten ébredtem. Gyorsan összepakoltam a számomra szükséges dolgokat, majd vártam apára. Nem kellett sokat koptatnom a kanapét apa hamarabb jött, mint hittem.

-          Indulhatunk?

-          Ühüm. – kikapcsoltam a TV-t odasiettem hozzá és nyomtam egy puszit az arcára.

-          Anyád?

-          Munkahelyén. Nem sokat van mostanában itthon. – gyorsan zsebre vágtam a telefonom és felvettem a cipőm.

-          Miattam?

-          Dehogy! – pocsékul hazudtam.

-          Nem kellett volna hazajönnöm.

-          Ez nem igaz! – farkasszemet néztünk.

-          Igazad van, sajnálom. Mehetünk?

-          Már arra várok egy 20 perce.

***

A zöld pályán elbizonytalanodtam. Biztos, hogy jó ötlet nekem a kezembe venni az ütőt?

-          Kezded?

-          Meny csak! Én még barátkozom az ütővel. – megfogtattam a kezembe az imént említett tárgyal. Addig próbáltam forgatni (pont, mint a mazsorett rudat) hogy a lábamra ejtettem. – Na, ezt megérdemeltem. – kaptam a lábam után.

-          Ez nem lehet! – apa a kezét a homlokához szorította, hátha így megakadályozza a szemébe sütő nap sugarait.

-          Mi az? – felkaptam az ütőmet a földről.

-          Vízbe ment. – akaratom ellenére felröhögtem.

-          És még azt hittem én fogok bénázni. – rám vigyorgott.

-          Ez még nem jelenti azt, hogy te jobb vagy. – oldalba bökött.

-          Hm. – színpadiasan felemeltem az államat. – Figyelj és tanulj!

-          Mint az előbb az attrakciódból?

-          Azt direkt csináltam. – hazudtam vigyorogva.

-          Hát hogyne. – rám kacsintott.

-          Mind egy!

Elővettem egy sárga golflabdát – apa volt a fehér én pedig a sárga – és letettem a földre. A labda mellé álltam és elkezdtem kicsi mozdulatokba lengetni a labda mögött az ütőt úgy, hogy csak a kezem mozgott.  A szemem sarkából láttam, hogy apa néhány lépést hátrál. Mosolyra húztam a számat.

-          Okos. – suttogtam, majd egy hírtelen mozdultattam megütöttem a labdát.

Nagy erejű ütésemnek köszönhetően a labda magasan és sebesen száguldott a cél, azaz a lyuk felé.  Kihúztam magamat, majd megszólaltam.

-          Látod? A profik így csinál…

-          Ááá… - hallatszódott a pálya másik végéből egy erős női hang.

-          Ó-ó. – kihúzott, büszke testem összeesett és a torkom is kiszáradt.

-          Azt hiszem jobb, ha oda megyünk. – bólintottam, majd mind ketten beültünk a golf kocsiba és elindultunk a pálya másik végébe.

-          Mondtam, hogy ne golfozzunk! – a kétségbeesés szélén álltam.

-          Nyugi. – simította meg apu a kézfejemet.

Amint odaértünk megláttam a lányt, aki éppen a kezével fogta a fejét miközben sírt.

-          Úgy sajnálom. – kipattantam a kocsiból és egyből rohantam hozzá. Mikor felnézett rám egyből elállt a lélegzetem. Most halott vagyok!!

-          Teee? – hangja tele volt gúnnyal. Látszott, hogy gondolatban hergeli magát.

-          Ashley... – hangom vékony volt. – Mit keresel itt?

-          Biztos, hogy nem téged!

-          Azt valahogy sejtettem. – suttogtam.

-          Te.. – felém mutatott, amit nagyon nem kellett volna. A homloka kicsattant az ütéstől és a keze (amit rászorított) véres lett tőle.

-          Úr isten! – kezdett sikítozni.

-          Nyugi. – próbáltam nyugtatni, de „leugatott”.

-          Hozzám ne merj érni! Ezt még megbánod!

-          Minden rendben lányok? – apu is befutott…

-          Maga szerint… OMG. – Ashley sírni kezdett, de tuti, hogy nem a homloka miatt. – Ön Chris Woods? A híres menedzserek egyike? – Ashley elkezdett ugrálni.

-          Gyűlölöm a golfot. - suttogtam.

-          Igen én vagyok, de jól vagy? Nem fáj a fejed?

-          Ugyan már ez csak egy pici karcolás. – röhécselt. – Kaphatok egy autogramot?

-          Persze…

-          Ashley!? – egy kíváncsi férfihang jött mögülünk. – Ashley a homlokod..

Megfordultam a hang felé és tá dám…

-          Harry?

-          Rose?

-          Mit keresel itt? – a kérdés egyszerre hagyta el a szánkat.

-          Harry. – egy percet sem bírt ki a díva… - nézd ez itt Chris Woods.

-          Jó napot! – kezet nyújtott.

-          Harry? Ugye? – apám elfogadta a kezet.

-          Igen, uram.

-          Nem is gondoltam volna, hogy ön pont itt Minnesotában van. És hogy golfozik… gyönyörű egy sport. – Ashley már megint nyalizott.

-          Hát igen. Tényleg az. Kár, hogy a lányom ezt nem így véli. – apu közelebb húzott magához.

-          Rose az ön lánya? – Harry és Ashley együtt dadogták el a szavakat.

-          Igen. – vigyorgott apa.

-          De hisz ön Woods.

-          Azért, mert a feleségem…

-          Ez magán ügy Ashley. – próbáltam mosolyogni, de elég műre sikeredett.

Ashley arcáról egyre jobban folyt a vér.

-          Azt hiszem, jobb lenne, ha elvinnélek egy helyi orvoshoz.

-          Még is, hogy? – értetlenkedtem.

-          Én elmennék Ashleyvel a golf kocsival a kocsimig és utána az orvoshoz.  Addig esetleg Harry itt maradhatna veled, nehogy esetleg másba is kárt tegyél.

-          Véletlen volt!

-          Ugyan semmi baj. - Ash megsimogatta a kezemet.

Ez tényleg nagyot kaphatott…

-          Rendben. – egyezett bele fürtös.

-          Sietünk. – apa átkarolta Ash.-t és elindultak a golf kocsi felé.

Szememmel követtem őket, egészen addig, amíg eltűntek a látóteremből.

-          Miért vágtad fejbe Ashley-t? – tudtam, hogy nem tudunk, majd szó nélkül lenni, de azt nem, hogy Harry ilyen gyorsan megszakítja a csendet.

-          Mi? Nem! Nem direkt volt!

-          Egyébként is, mit keresel itt?

-          Kijöttem apával golfozni.

-          Csak úgy… - húzta el a száját. Felment bennem a pumpa.

-          Igen képzeld csak úgy! És te? Te mit keresel itt? És ő? – mind ketten tudtuk, hogy kire gondolok.

-          Miután lemondtad a programot gondoltam elhozom a barátnőmet! – megnyomta a „barátnőm” szót.

-          Ashley-t? Ő még egy labdát sem tud elütni.

-          Mert te igen… - célzott Ash balesetére.

-          Véletlen volt! Hányszor mondjam még?

-          Bocs, de ezt nem hiszem el. – közelebb hajolt s közben tartotta a szemkontaktust.

-          Szóval szerinted direkt ütöttem le?

-          Igen…

-          Még is miért tennék ilyet? – egyre idegesebb voltam. Harry még közelebb hajolt. Arcunk már csak pár centire volt egymástól.

-          Mert féltékeny vagy! – suttogta a fülemhez hajolna.

-          Álmaidban fürtös.

-          Ott is. – javított ki a maga meglátása szerint.

-          Gyűlöllek!

-          Csak szeretnéd. 

Ám mielőtt bármit is mondhattam volna, hirtelen mozdulatokkal mohón rátámadott az ajkaimra. Nyelve lassan befurakodott az enyémbe, én pedig lángra lobbant szenvedéllyel csókoltam vissza. A melegség egyre jobban eluralkodott a testemen és hiába próbáltam ellenkezni, nem tudtam. A szívem hatalmasakat dobbant, amikor hozzám nyomta magát egész testével, és a kezét gyengéden az arcomra csúsztatta. Éreztem, hogy már ő is lángol teljes egészében. Derekamat szorosan átölelte, és még jobban magához húzott, hogy egy icipici hely se legyen közöttünk. Tudtam, hogy nem szabad ezt csinálnom, hiszen ha engedek nagyon rossz vége lesz az egésznek. 

Díj! *-*

El sem hiszem, de megvan életem 2. blogos díja! *o* Hatalma köszönet ezért Angi-nak! Nagyon hálás vagyok érte! *-*

1.)Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad.
Ezer hála és köszönet Anginak! Nagyon szépen köszönöm!

2.)Válaszolj ezekre a kérdésekre:

- Hogyan pattant ki a fejedből az ötlet?
Az egyik kedvenc könyvem olvasása után azon gondolkoztam mi lett volna ha máshogy történnek a dolgok...  majd egyre több könyv olvasása után kedvem támadt írogatni :)
- Mi inspirált a történet megírására? Azt hiszem az, hogy megmutassam az olvasóimnak az én szemszögemet, az én világom képzeletét.
-Ki a kedvenc szereplőd? Miért?Nincs kedvencem... Mindenkiben meglátom a maga szép oldalát. Talán a jövőben, majd lesz, de most nincs. :)
-Mit szeretsz legjobban a történetedben? Mit a legkevésbé?
A legjobban?! Nem is tudom... jó kérdés :D
A legkevésbé azt, hogy nem mindig van a részekben izgalom ezáltal unalmas.
Persze ezen igyekszem változtatni. :)

3.)Küld el annyi írónak ahánynak csak szeretnéd és írd le mit szeretsz bennük a legjobban. 
Myka - Ez egy olyan történet amibe ha egyszer belekezdesz akkor azt nem tudod abbahagyni. Azt szeretem benne, hogy teljesen beletudom élni magam. A megfogalmazás tökéletes, az alapsztori remek, egyszóval: mindenkinek ajánlom.!

11. Fejezet ~Rég nem látott személy~

Halihó! *-* Nagyon köszönöm az eddigi komikat és visszajelzéseket! <3 Imádlak titeket! Ez a rész egy pici hosszú és... hát nem is tudom milyen lett... Döntsétek el ti! ;) A kövi rész 2 komi után jön. ^^ <3 xoxo

Másnap reggel az eső kopogása volt az ablakpárkányon az, amit először meghallottam. Ránéztem az órámra, ami 10 perc múlva szólalt volna meg, hogy felkeltsen. Felkeltem és kinyomtam. Elsétáltam a gardróbomig, kiválasztottam a mai ruhám ledobtam az ágyra, majd bementem a fürdőszobába a reggeli dolgaimat elintézni. Kijöttem, felvettem a ruhát és már mentem is le.

-          Elmentem. – üvöltöttem édesanyámnak, aki meglátásom szerint a konyhában sertepertélhetett.

-          Rendben kicsim, vigyázz magadra!

Kicsit késve, de beértem. Illedelmesen bekopogtam, vártam egy másodpercnyit és benyitottam.

-          Elnézést a késésért tanár úr!

-          Semmi baj Rose, ülj a helyedre. – írt tovább a táblán.

Gyorsan a helyemre siettem és levágtam magamat a székre. Elővettem a könyvemet és próbáltam bekapcsolódni a munkába. Élveztem a magányt, de belül egy kis részem azért kíváncsi volt vajon hol vannak a srácok? Vagy talán csak Niall, Liam és Harry hiányoznak és Zaynék az osztályukban vannak? Vagy lehet kiiratkoztak? Addig agyaltam ezeket, míg végül elfogott a bűntudat és még azt sem vettem észre, hogy kicsengettek. Nagy lelkesen igyekeztem a következő terem felé, de sehol egy kis csoport, aki a fiúkat ugrálná körül. Nem értettem mi a bajom… Miért érdekel, hogy itt vannak-e vagy sem? Miután az utolsó óráról is kicsengettek sietősen pakolásztam, készülődve a hazamenetelre.

-          Szia. – szólalt meg mögülem egy mélyen búgó hang. Felé fordultam.

-          Harry?! – felvettem a táskámat és mélyen néztem zöld szemeibe.

-          Mizujs?

-          Harry… ugye tudod, hogy ez volt az utolsó óránk? Minek jöttél be?

-          Igaz is… öhmm… - lesütötte a szemét és megvakarta a tarkóját. – Izé, hát… - türelmetlenül vártam, hogy valami értelmeset is kinyögjön.

-          Hallgatlak. – célozgattam arra, hogy véges a türelmem.

-          Nem lenne kedved eljönni velem valahová a hétvégén?

-          Hova? - hezitáltam.

-          Van egy hely, ami azt hiszem, tetszene neked. – megmutatta hófehér mosolyát.

-          Rendben. – keresztbe tettem a kezem a mellkasom előtt és halványan elmosolyodtam.

-          Akkor… hétvégén.

Odakint még mindig esett, de már koránt sem olyan vészesen, mint tegnap. Kisétáltam az iskola kapuján kapucnival a fejemen. Alig tettem meg pár lépést mikor egy fekete limuzin kanyarodott elém, majd megállt. A sofőr szállt ki elsőnek, majd kinyitott egy esernyőt és kinyitotta a hátsó ajtót. Csak álltam és néztem, ahogyan kilép az öltönyös férfi. Egészen addig, míg nem nézett rám gőzöm sem volt, hogy ki az. Viszont akkor, mikor pillantásunk összetalálkozott! Bár az eső esett úgy éreztem életemben most süt a legszebben a nap. A szám felfelé kanyarodott.  Testem elernyedt és éreztem, hogy szeretet fut végig az ereimben… Visszajött!!

Barátságos mosollyal lépett közelebb hozzám.

-          Szabad egy fuvarra?

Torkomból egy hang sem jött, ezért bólogattam. Olyan boldog voltam, hogy még az sem zavart, hogy már sírok. Odafutottam a férfihoz és a nyakába ugrottam miközben erősen megöleltem.

-          Annyira hiányoztál! – arcomat az öltönyébe rejtettem.

-          Te is nekem! – megpuszilta a fejemet és erősen magához szorított.

-          Soha többé nem mehetsz el! – jelentettem ki.

-          De kicsim... erről nem én döntök. – eltolt, hogy az arcába nézhessek.

-          Tudod te milyen apa nélkül felnőni? – egyre intenzívebben éreztem az arcomról lecsorduló meleg folyadékot.

-           Kicsim! – újra magához vont. – Mi lenne, ha hazamennénk?

-          Rendben.

-          Egyébként, hogy van a nővéred? És anyád?

-          Mindketten jól. Vagy ha eddig nem is, most már biztosan.

Apa felnevetett adott még egy puszit, majd beültetett a limuzinba. Egész hazaúton arról mesélt, hogy milyen jó üzleteket kötött. Nem értettem semmit, de még is érdekelt, amit mondott. Elmesélte, hogy leszerződtetett néhány sztárt, akik még csak most kezdenek a hírnév felé sétálni és, hogy miket csinált, míg távol volt. Majd miután befejezte anyáról kérdezett. Folyton!

Örültem. Anya és apa sosem meséltek arról miért váltak el. Viszont mindig is emlékezni fogok arra a napra. Életem legrosszabb emléke.

-          Jól van. – válaszoltam apa egyik kérdésére a sokból.

-          Van most valakije? – önakaratom ellenére elmosolyodtam.

-          Nincs. Neked?

-          Volt egy hölgy, de… nem illetünk össze.

-          Apuu. Te nőcsábász! – néztem rosszallóan.

-          Hiányzott anyád. – a kezét kezdte el tanulmányozni.

-          Bár nem mondja, de biztos vagyok benne, hogy neki is nagyon hiányzol. – felnézett rám az autó pedig megállt.

-          Megjöttünk uram. – szólt hátra a sofőr.

-          Köszönöm George. Mehetünk?

-          Igen.

A bejárati ajtón belépve anya hangja csendült fel.

-          Te vagy az Rose?

-          Igen anyu! Hoztam valakit!

-          Remek. – sétált le a lépcsőn, felénk közeledve. – Chris?!? – anyu meghökkenve álldogált a lépcső ötödik fokán.

-          Elizabeth! – apa szinte énekelte anyu nevét.  

-          Mit keresel itt? Nincs munkád? – anya keresztbe tett kézzel tette meg a maradék pár lépcsőfokot.

-          De. Lenne. De úgy döntöttem inkább meglátogatom a családomat.

-          Szóval most már fontosabb a család? Eddig azt hittem a munka a mindened. – anya arca komoly, rezzenéstelen volt. Nem sokat látni így.

-          Muszáj a múltat firtatni?!

-          Nem! De nem érek rá(d), úgy hogy ha nincs semmi fontos akár mehetnél is.

Döbbenten álltam apa mellett. Sosem hallottam volna, hogy anya így beszél apuval.

-          Anya… - apa leintett.

-          Anyádnak igaza van. Csak úgy beállítottam és ez nem szép.

-          Most megint elmész? – sírni támadt kedvem.

-          Azt hiszem, még egy kis ideig a városban maradok. Ha ráérsz, valamikor akkor esetleg elmehetnénk valahova?!

-          Apa lánya program? – vigyorogtam, mint a tejbe tök.

-          Igen.

-          Rendben.

-          Rose elfoglalt, Chris! – anya mellém lépett. – Idén végzős és érettségire készül! Nem ér rá.

-          De ráérek! – fortyogott bennem a düh.

-          Nem, mert most is amint apád méltóztatott elmenni – sötét pillantást tett az illető felé. – felmész és tanulsz! – újra rám nézett.

-          De ez nem fair! – szakadt fel belőlem.

-          Rosalia Lokwood! Én vagyok az anyád, és amíg az én házamban élsz, azt csinálod, amit én mondok!  - anya is bekeményített.

-          Szóval most már tőlem is el akarod venni apát? Egy évben látom vagy 2x – ha mázlim van - és te akkor sem engeded, hogy vele legyek? – a sós könnyek ismét ellepték a szemem alját.

-          Nem akarok belekeveredni… - tette fel apa a kezét. – De esetleg elmehetnénk a hétvégén?! Akkor csak nem kell olyan nagyon erősen tanulni…

-          Tudod mit? Azt csinálsz, amit akarsz! – anya teljesen kibukott. – Ami meg téged illet. Menj innen, míg szépen kérem! – apa bólintott.

-          Szia, kicsim. – megpuszilta a fejem búbját, majd letörölte a könnyeimet. – Ne félj. – suttogta. – a hétvégén elviszlek valahova. – halkan felnevettem. – Viszlát Elizabeth. – majd kisétált az ajtón.