19.Fejezet ~Keresés~

- Bocsáss meg, de meg kell keresnem Katie-t! - váltottam témát szempillantás alatt.
- Hát persze... - zsebre vágta kezeit. - De ha már kifogásokat keresel akkor talán próbálkozz jobbal. - egy pillanatnyi ideig rám mosolygott, majd otthagyott.
Leesett az állam. Még ő vágja be a sértődöttet?! Úgy döntöttem nem érdekel. Mindkettőnknek jobb ha éljük a saját kis világunkat távol egymástól - már amennyire távol lehet két ember egy közös kiránduláson. Mind egy. Igyekeztem Katie-re koncentrálni. Nem is tartott olyan sokáig míg sikerült rálelnem. Két lánnyal beszélgetett a tengerparton. Mikor leértem Kat. bemutatott a két lánynak. Az igazat megvallva nem tűntek valami szimpatikusnak, de igyekeztem lenyelni az előítéleteimet és barátságosnak tűnni. Szerencsémre nem kellett sokáig játszanom a jó pofit. Megkérdezték hol a sátrunk és elmentek.
- Ezek meg kik voltak?
- Végzősek.
- Ők voltak a legjobbak?
- Az igazat megvallva - felemelte a mutató ujját - ők a legpletykásabbak ami annyit jelent mindent megtudhatunk tőlük. - várta, hogy megdicsérjem. Elmaradt.
- Ne haragudj, de nem látom a logikát. - elhúztam a számat.
- Jó, igen ők voltak a legjobbak. - lebiggyesztette az alsó ajkait. - Senki nem akart velük lenni és hát választhattam, vagy ők vagy a kockák! -  a hátam mögé mutatott ahol két szerencsétlen srác nyomkodta minden erejével azt a pici gépet. Már nekem fájt a látvány.
- Muszáj innom! - követtem Kat.-et a piás padig ahol két srác vigyorgott rosszat sejtően
- Lehet kevertek bele valamit. - aggodalmaim nem ületek el.
- Ugyan már, csak túl sokat ittak. - barátnőm meghúzta fenékig. - Ez rohadt finom. Nem kérsz?
- Nem köszi.
Amíg Katie-re vártam, odébb sétáltam és elnézelődtem. Mindenki elvolt. A legtöbben a tenger partjánál szórakozotak. Volt olyan is aki viszont inkább a tábortűzhöz ült és beszállt a tábortűzi zenélésbe. Még a tanárok is buliztak a maguk módján. Mielőtt úgy döntöttem iszok én is, még utoljára körülnéztem a parton. Már fordultam volna el mikor a szemem megállt egy hangosan sikítozó lányon és rajta. Nik incselkedett a lánnyal. Hideg vízzel fröcskölte és néha egy csókkal hallgattatta el. Megforgattam a szemeimet, majd visszafordultam a ivós padhoz. Katie-nek nyoma sem volt. És ami még inkább megijesztett, hogy a két vicsorgó srác közül már csak az egyik rontotta ott a levegőt. Vajon...?
- Hé!
- Miben segíthetek szivi?
- Hová tűnt a barátod?
- Ne félj édesem! - végignézett rajtam - Neked is megmutatja majd azt a helyet! Ha csak nem akarod azonnal látni?! - közelebb lépett, minek hatására egyből megcsapott a tömény alkohol szaga.
- Nem kösz. - undorodva elléptem.
Egyértelművé vált számomra, hogy Kat a barátjával van valahol. Valahol... A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam. Sietnem kelltet, de gőzöm sem volt, hogy mit csináljak. A tanárok ugyan úgy tehetetlenek lennének akár csak én, hiszen ott dalolásztak végig a tűz körül. Az egyetlen ember aki - talán - tud valamit az a becsípett barát volt. Így hát erőt vettem magamon. Most vagy soha!
- Tévedtem! Látni akarom azt a helyet. Most! - a fiú elvigyorodott.
- Tudtam, hogy visszajössz. - megfogta a csuklóm és durván elkezdett húzni maga után.
- Hol is van egyébként ez a hely? - nem szóltam egy szót sem egészen addig amíg el nem értük a sűrű erdős ösvényt.
- Még bentebb egy kicsit.
Nem voltam benne biztos, hogy tudja, hogy hol is vagyunk. Vagy ha tudja is, a visszautat is tudja?!
Mielőtt szóvá tehettem volna bizonytalanságomat, maga elé rántott és neki lökött egy fának. Kezei erősen leszorították enyéimet. Mi több. Testét is az enyémhez préselte és a nyakamnak esett. Bár a srác a nyakamon nagyon idegesített és még azt sem tudtam innen hogy lógok meg, elkezdtem nézelődni. A sötétség miatt azonban alig láttam valamit és lassan kapcsoltam. Ésszerűbb lenne előbb magamért aggódnom.
- Au.. - fogát majdhogynem tejesen belém mélyesztette miközben a nyakamat szívta.
A szívverésem a kétszeresére gyorsult. Elengedte az egyik kezével az enyémet, majd a másikkal azt is leszorította csak, hogy kigombolhassa a felsőm.
- Maradj nyugton cica. Így csak megnehezíted a dolgom. - csókjával próbált lenyugtatni én azonban nem nyugodtam meg. Sőt!
Köpni nyelni sem tudtam. A felsőmet kibontotta. Rákellett jönnöm, hogy ez bizony nem a legjobb ötlet volt tőlem. Megpróbáltam kiszabadulni a szorító kezek közül, de semmi. Még a férfiasságát sem tudtam megrúgni, mert a lábaimat is leszorította sajátjaival. Valószínűleg nem én vagyok az első aki menekülőre akarta fogni.
- Lazulj el édes. - fülembe suttogott miközben keze egyre lentebb siklott. - Élvezni fogod!
Én azonban nem hogy ellazulni, de levegőt venni sem tudtam. Könnynek eredt a szemem. Felfogtam, hogy innen ugyan én már nem nagyon szabadulok. De még valamit meg kellett próbálnom.
- Kérlek... kérlek engedj el. - kérleltem.
És ekkor egy hatalmas csattanás. Még nem is sikerült felfognom mi is történt, és a fiú a földre esett. Nagyon sötét volt én pedig kis híján szívrohamot kaptam. Mielőtt azonban még hangosabban felsírtam volna befogtam a számat és a fának dőlve lassan lecsúsztam a földre. Nem mertem elvenni a számról a kezemet, mert egyből tudtam, hogy a sírásom még ennél is nagyobb bajba keverhet. A harmadik személy azonban tudott rólam. Előre lépkedett, majd leguggolt elém. Erősem behunytam a szemeimet, nem akartam tudni ki ő. Remegtem és megállás nélkül folytak a könnyeim. Ekkor egy kéz óvatosan végigsimított az arcomon. Nem mertem megmoccanni sem, de nem is kellett, mert a titokzatos harmadik fél felhúzott a földről, majd a térdem alá karolva felemelt. A fantáziám túlságosan is működött így nem mertem arra gondolni ki is az akinek a kezében vagyok. Persze igyekeztem elterelni a gondolataimat és nem arra gondolni, hogy valami gyilkos rabol el most magának, mert akkor inkább maradnék a perverz sráccal.
- Nem kell félned, már senki sem bánt. - a hang ismerős volt. Túlságosan is.
Megengedtem magamnak egy enyhe hunyorgást, majd azt, hogy ránézzek az 'elrablómra'. A sírás elapadt és már remegni sem remegtem. Biztonságban vagyok.
- Még is hogy keveredtél ekkora csávába? És ha nem követlek? Tudod, hogy mekkora mázlid volt? Egyáltalán ... - suttogott, nehogy megijesszen.
Nem érdekelt, ha mérges. Nem érdekelt, hogy mekkora szerencsém volt, csak az, hogy itt volt. Segített mikor a leginkább szükségem volt rá.
- Felfogtál bármit is abból amit én itt mond....
- Köszönöm. - vágtam közbe. - Mindent. Köszönöm. - hozzá bújtam.
- Szívesen. - dörmögte az orra alatt megjátszott sértődöttséggel amiért nem figyeltem rá. - Egyébként miért is jöttél a sráccal?
Ekkor is esett le mit kerestem én itt. Elkezdtem ficánkolni míg Nic fel nem fogta, hogy szeretnék a lábamra állni. Letett, de a kezemet nem engedte el.
- Katie....Katie is.. bajba van. - újra elkapott a sírhatnék. Nekem itt volt Nic, de vajon vele mi van?
- Mi van Kat.-el?
- A fiúk ketten voltak. Az egyik velem volt a másik vele! Meg kell találnunk.
- Mi? Dehogy! Rosalie! - visszarántott magához, még mielőtt kiszabadultam volna a fogása alól.
Megrezzentem az érintésre.
- Katienek semmi baja! A másik fiú biztos mással ment el ugyanis Kat.-et az egyik tanár hívatta magához.
- Mi? - nem tudtam, hogy csak meg akar nyugtatni vagy tényleg a semmiért rohantam egy pedofil, erőszakos fiú kezei közzé.
- Odakint keresett... Akkor láttam meg, hogy ezzel a - hangja megkeményedett - szemétládával jössz pont ide...
- Szóval Katie jól van?
- Azon kívül, hogy halálra aggódja magát miattad, remekül.
Gondolatban gratuláltam magamnak amiért voltam olyan hülye...
- Nem tudom merre a kiút. - szerencsémre tényleg volt olyan sötét, hogy ne lássa, hogy teljesen rákvörös leszek.
- Én viszont tudom úgy, hogy ha szabad...?!
Nem tudtam mire gondol, és mivel nem hallott ellentmondást újra felkapott a kezébe.
- Mit csinálsz? - kérdeztem még inkább elpirulva.
- Kiviszem magunkat erről a helyről.
- Tudok menni a lábamon.
- Lehet, de épp elég eligazodnom, nem hogy még arra is figyeljek, hogy te épp merre csavarogsz.
Mivel sötét volt és még engem is cipelnie kellett - az utóbbi az ő kára, tudtam volna menni a lábamon - inkább csendben maradtam. Már meg sem lepődtem hogy kivezetett minket a dzsumbujból.
Még ment velem egy ideig, majd mikor már láttuk a többieket lerakott.
- Nem szeretném ha furán hangzana, de szerintem jobb ha innen...
- Persze! Köszönöm.
Lassan elindultam a tábor hely felé. Mikor már bent voltam a táborhelyen egy srác felkiáltott:
- Itt van!
- Itt van Rosalie! - egy másik is felüvöltött.
Alig telt el pár pillanat Katie könnyes szemekkel rohant felém.
- Mégis hol a francba voltál?
Sírni tudtam volna, de már nagyon fájt a szemem így igyekeztem visszafojtani a könnyeimet.

18. Fejezet ~ Kirándulás ~

-          Rose késésben vagyunk, kelj fel! – Katie hangja közvetlenül mellőlem jött.

-          Minek ilyen korán?

-          Nyolc óra van. – a hang gazdája egyre morcosabb volt, míg csak nem gondolt egyet és lehúzta rólam a védelmet nyújtó, pihe-puha takarómat.

-          Mmm… - összehúztam a szemöldökömet és összegömbölyödtem a hideg levegő miatt.

-          Alig van egy kis időnk, hogy odaérjünk a buszhoz. Kelj fel!

Mikor már úgy tűnt feladta és végre visszaaludhatok, bekapcsolta a rádiót. Halkan pufogva felültem és dühösen néztem a szoba másik felében álldogáló barátnőmre.

-          Fél órád van! – ezzel elhagyta a helyiséget.

Morcosan csoszogtam el a fürdőszobáig, hogy elintézzem szokásos reggeli teendőimet.

***

-          Ezt nézd Rose! – tudtam miért ordibálja Katie a nevemet, de azért odamentem. – Hát nem gyönyörűek?

-          A kavicsok?

-          Ezek nem kavicsok. – rázta meg a fejét én pedig tovább mentem.

Ahogy elnéztem én voltam az egyetlen olyan ember ezen a kiránduláson, aki halálra unta magát. De talán van ahhoz némi köze, hogy én voltam azon egyetlen ember is aki nem önszántából iratkozott fel.

Míg a többiek a neandervölgyi kiállítást csodálták én addig lelkesen keresgéltem. Reménykedve nyomtam le az utolsó ajtókilincsét, de az egy raktárhoz vezetett ahová azt hiszem nekem tilos volt a bejárás.

-          A francba. – szitkozódtam.

-          Hány ajtót próbáltál már? – jött mögülem egy ismeretlen hang.

-          Hm? – fordultam meg.

-          Csak nem a kijáratot keresed?

-          Nem. – hazudtam, de nem volt valami meggyőző.

Tudtam, hogy tudja, hogy hazudok ezért egy mély lélegzet után beismertem.

-          De.

-          Csak nem, nem tetszik a kiállítás? – vigyorgott a falnak dőlve.

-          De... egy igazi élmény. – elnevette magát és elnézett néhány másodpercre.

-          Elsőben én sem bírtam. És én is a kijáratot hajkurásztam.

-          Most?

-          Most már tudom, hogy hol van.

-          Hol? –mohón tettem fel a kérdésem, amire elmosolyodott.

Nem válaszolt, csak megrázta a fejét és hátat fordítva nekem elindult. Úgy voltam vele, hogy semmit sem veszíthetek ezért követtem.

Miután kivezetett – az egyébként labirintusszerű kijáraton – egyből fülig szaladt a szám.

-          Köszönöm. – hálás pillantásokkal tekintettem felé.

-          Semmiség.

Nem tudtam mit mondhatnék ezért elmosolyodtam és reméltem, hogy vagy megszólal vagy magamra hagy.

-          Mi a neved? – kaptam a kérdést.

-          Rosalie. A tied pedig…?

-          Nik.

-          Csak nem az a Nik akiről az egész suli beszél?

Az egész iskola erről a fiúról beszélt. A helyes, végzős srác, aki a lehető legjobb élményt nyújtja minden téren. Az esély, hogy mellette kötsz ki apró és megtisztelő. Egyesek szerint legalább is.

-          Nem tudom, miért mit mondanak rólam? – pimasz mosolya elbűvölővé tette.

-          Ezt is azt is. – elnéztem, mert éreztem, hogy pirulok.

-          De most komolyan. Kíváncsi vagyok. – vonta meg a vállát.

Már nyitottam volna a számat, hogy semmiség mikor megjelent az egyik kísérő tanár és ránk szólt, hogy térjünk vissza a csoporthoz ugyan is megyünk a következő kiállításra. Azokban a percekben roppant hálás voltam a tanárnak.

-          Ezt még folytatjuk. – búgta a fülembe hátulról mikor el akartam menni előtte, hogy csatlakozzak Katiehez.

Ledermedtem egy pillanatra, de ő nem zavartatta magát. Kikerült és csatlakozott a végzős fiúk gárdájához.

-          Ez mi volt? – lépett mellém Kat.

-          Semmi… - mosolyodtam el és elindultam.

***

A következő kiállítás még az előzőnél is unalmasabb volt, de ezúttal nem a kijáratot fürkésztem.

-          Hiába keresed! – sétált el előttem Katie.

-          Mi?

-          Niket keresed. – olvasgatta a tájékoztató táblát. – De hiába.

-          Nem értem miről beszélsz. – tetettem a hülyét.

-          Nem érdemes érdeklődni utána, mert ő is csak addig teszi amíg meg nem kap. – Katie a szemembe nézett, majd a kiállítás egyik szegletébe bökött ahol Nik egy másodikos lánnyal csevegett igen lelkesen. A lány láthatóan nagyon jól érezte magát.  

-          Mindegy. – sétáltam odébb.

Meglepett, de a kedvem igencsak rossz lett. Leültem egy padra és azon gondolkoztam vajon miről beszéltek, hogy a lány ennyire vidám és élénk volt. Annyi és annyi kérdés fogalmazódott meg bennem. Tudtam, hogy nem vagyok normális, de azért mégis.

***

-          Rendben gyerekek! Rendeződjetek négyfős csoportokba és építsétek fel a sátrat. Akinek segítség kell, az szóljon! – kaptuk az utasítást.

-          Megyek, keresek két normális embert, amíg még van rá lehetőség. – Katie szélsebesen elment.

Rám maradt a sátorépítés. A kijelölt helyen elkezdtem – gondolatban – felszerelni a sátrat. Nagyon bénának éreztem magamat ugyan is a használati útmutatóból egy kukott sem értettem meg így csak a szabad fantáziámból építkeztem. Rosszul persze.

-          Ez így nem jó. – jött a hátam mögül egy ismerős hang.

-          Igen, vettem észre. – hangom a megbántástól csengett.

-          Segítsek?

-          Nem kell. Megoldom.

Hagyta, hogy még kétszer újrakezdjem a magam módján, majd ismét megszólalt.

-          Tudod, nem sokára sötétedik… Szerinted felépíted még ma? – meglehetősen jól szórakozott.

-          Úgy terveztem. – vettem kezembe a sátor egyik végét és az egyik támasztó rudat.

-          Megint rossz lesz. – szívta befelé a levegőt és mosolygott hátratett kézzel.

Megadóan dobtam el a rudat és engedtem le a sátor szélét, mielőtt hátráltam egyet. Összefont kézzel a mellkasom előtt adtam teret neki, hogy megmutassa, ő mit tud. Több se kellett. Nik körülbelül három percet fordított a felszerelésére, ami persze sikeres volt. Elégedetten vigyorgott, míg bennem kétségek merültek fel.

-          Biztonságos?

Kinyújtotta a kezét, ezzel jelezve, hogy teszteljem le. Bár hogy is próbáltam belekötni, nem tudtam. A sátor tökéletes volt.

-          Elmegy. – húztam el a számat.

Kijelentésemre megforgatta a szemét és közelebb lépett hozzám.

-          Nem láttalak a természettudományi kiállításon.

-          Mert egy másik lány fűzögetésével voltál elfoglalva. – gondoltam magamban.

-          Elmerültem a kiállításban. –füllentettem.

-          Azt meghiszem. – lépdelt még közelebb.

Eszembe jutott Katie figyelmeztetése.  Tudtam, hogy csak játszadozik velem, hiszen a másik lánnyal is azt csinálta. 

Új szereplők!

Új suli, új emberek. De még mielőtt megmutatnám (az általam elképzelt) szereplőket azelőtt szeretném Rosali-t is átcserélni - egy mondhatni - felnőttesebb karakterre.

Bárki kérdezi, hogy miért pont ő mondván, hogy nem is hasonlít a régire, teljesen más stílus... (stb.) akkor annak annyit, hogy : nem tudom! Csak úgy jött. A fantáziám kiszámíthatatlan. ;D

Nikolaus Johnson (Nik)                                                   Katherine Sulkin (Katie)

Azt hiszem egyenlőre ennyi :D Sziasztok! xox

17.Fejezet ~Új légkör, új barátok~

Rose szemszöge

Napok, sőt, hetek teltek el azóta, hogy a parkban voltunk. Bár Harry megbocsájtott nekem, de képtelen voltam. Tudtam mit tettem Harryvel és ez már nekem fájt. Nem akartam hálátlan lenni, de nem szerettem, hogy Harry szóba sem áll Liammel, nekem meg megbocsájtott. Már, mint… egy ilyenhez két ember kell, vagy nem?!  De minden esetre nem tettem szóvá. Egy ideig legalább is…

- Milyen volt ma a suli? – Harry hangja a telefon másik végéből nyugtatóan hatott rám.

- Nem a legjobb… de vigasztal, hogy végzős vagyok. 

- Legalább pozitívan fogod fel. – röhögcsélt. 

- Na ja…. – a hangom elcsuklott, amit Harry is kihallott.

- Minden oké?

- Én már nem bírom… - suttogtam a könyvem végét babrálva az ágyon.

- Mit? – érdeklődött tovább.

- Hát ezt Harry! – csattantam fel – Velem miért nem kiabálsz? Rám miért nem haragszol? 

- Vagy már megint itt tartunk… - elképzeltem, ahogyan forgatja szemeit, mint általában, ha erről beszélünk – Tudod mit? Nekem is elegem van! Miért nem tudsz egyszerűen tovább lépni rajta? Miért érdekel, hogy haragszom-e Liamre vagy sem? 

- Mért bűntudatom van.

- Ne legyen! – mondta lekezelően.

- Ezt nem tudom kikapcsolni Harry! – folytattam a veszekedést.

- Mit vársz, mit mondjak?  Azt, hogy vége? Azt, hogy soha többet nem akarlak látni? – a hangja egyre élesebb volt. Felidegesítettem.

- Mondjuk!

- Legyen! – ordította. – Vége! Remélem boldog vagy! Viszlát. – ezzel kinyomta. 

***

Az idő csak telt… sikeresen leérettségiztem és magam mögött hagytam az egykor olyan sok fejfájást okozó iskolát. Majd apámhoz költöztem mikor kiderült, hogy felvettek a Yale-re.  Bár nehéz beismerni, de hiányzott… nagyon! 

- Boldog szülinapot! – rakott le elém egy masnis dobozt apa. 

- Az nem is most van apa. – toltam el magamtól a piros masnis fehér dobozt.

- Akkor boldog első egyetemista napot!  Ajj csak nyisd ki! – siettetett. 

Mosolyogtam egy sort, majd meghúztam a piros anyagot, ami összefogta a dobozt. Mikor felemeltem a tetejét egy kulcs díszelgett benne. Egy kocsi kulcs. 

- Apa én ezt…

- Használd egészséggel! 

- Nem fogadhatom el!

- Már hogy a csudába ne?! Nem fogom visszavinni az fix. 

Hiába néztem vele farkasszemet nem tűnt úgy, hogy beadja a derekát. 

- Köszönöm. – öletem át.

- Nagyon szívesen. De most már siess, mert elkésel. 

Az egyetemre érve egy lány köszöntött, aki felírta a nevem és elmagyarázott pár dolgot, majd elmondta, hogy hol tudok bejelentkezni. A recepción odaadták a kulcsot. A szobához ahol már volt valaki. 

- Szia! – próbáltam a lehető legkedvesebb hangomat megütni. 

- Heló! Én Katherine vagyok. Nyugodtam szólíts Katie-nek… vagy, ahogy akarsz. 

- Örülök Katie. Én Rosali vagyok.

- Menő! – vigyorgott. – Imádom a neved. Mellesleg te vagy a szobatársam. Gyere, megmutatom a szobát. – követtem, majd mikor beléptem teljesen lefagytam. 

- Ja, igen. – vakarta a tarkóját zavarában. – Enyhén imádom ezt a bandát. 

- One Direction… - suttogtam a lány falán lévő bandának a nevét. 

- Igen ők. Ismered őket? 

- Hallottam róluk. 

- Régebben óriási megszállottjuk voltam. Azt is tudtam mikor, hol és kivel vannak. Persze azóta megkomolyodtam. - bólogatott komolyan. 

- Ki a kedvenced? – sétáltam az ágyamhoz, majd le nem véve a poszterekről a szemem, leültem. 

- Háát… nincs kedvenc. Bár Harry-ben nagyon tetszik, hogy olyan rossz fiú.

- Rossz fiú? – tapasztalataimtól nagyon eltért a lány szájából hallott szó. 

- Az utóbbi időben volt jó néhány barátnője. – vigyorgott.

- Oh… És kik voltak? 

- Ami azt illeti… - gyorsan az ágyához szaladt és elővett alóla egy hatalmas dossziét, amit lelökött elém és elkezdte lapozgatni. 

Észrevette, hogy kikerekedett szemmel nézem, mit csinál.

- Talán még sem vagyok még annyira komoly… – széles vigyor terült el az arcomon. 

Az idő nagyon gyorsan telt Katie-vel. Kibeszéltük a banda teljes életét, de egyikünk sem unta magát. Jó volt újra képben lenni a srácokkal kapcsolatban. 

Bár sosem hittem, hogy lesz ilyen, de az élet megint szép volt. Katievel – mint kiderült – nemcsak a fiúk voltak jó közös téma. Számtalan dologban egyezett a véleményünk így rövid idő alatt nagyon jó barátok lettünk.