-
Rendben. – átölelte a derekamat.
A házba érve égett szag csapta meg orrunkat mire anya, sietős léptekkel ment a konyhába. Letettem Black-et, aki követte anyut, majd indultam kezet mosni.
-
Én a helyedben étterembe mennék. – festette szempilláit a nővérem.
-
Miért? – megálltam mellette és megnyitottam a csapot.
-
Ez most komoly? -fordította felém pillantását - Anya főz!
-
Csak próbál normális anya lenni.
-
Ja, mint ha ez lehetséges lenne. - forgatta barna szemeit.- Egyébként milyen volt a suli?
-
Szar. – nyögtem fel a mosdókagylót tanulmányozva.
-
Ezt nem értem. – ’kimászott’ a tükörből. – Amikor még én is odajártam senki nem piszkált.
-
Mert te voltál a legmenőbb és senki, nem mert újat húzni veled. És ezáltal velem sem.– elzártam vizet. – Egyébként hova mész? – mutattam a sminkes cuccok felé, aminek fogadok, hogy még legalább a felét magára keni.
-
Dylan-nel lesz randim. És kajálunk is.
-
Jó szórakozást. – indultam az ajtó felé.
-
Meglesz csajszim.
-
Puszi. – dobtam a levegőbe egy puszit.
-
Imádlak. – hangzott a válasz.
Konyhába menet még mindig az erős égett szag irritálta az orromat.
-
Segítsek? – fogtam be az orrom.
-
Nem köszi. Viszont azt hiszem jobb, ha ma nem az én főztömet esszük. – dobott egy zacskót a kukába anya.
-
Oké. – elsétáltam mellette a konyhaasztalon lévő tálkáig, kivettem belőle egy almát, majd távoztam az étkezdéből.
A szobámba érve levetettem magam az ágyra és a plafont fürkésztem. Nem tartott sokáig, míg elnyomott az álom.
(Rose szobája)
Másnap reggel az ébresztő órám keltett. Kábán kapálóztam, hogy kinyomjam, de semmi. Végül abbamaradt a csörgés és boldogan fordultam a másikoldalamra. Már éreztem, ahogyan az álom visszafogad mikor megint megszólalt a kellemetlen hang. Morcosan nyitottam ki a szememet, majd elhallgattattam a készüléket. Rápillantottam az órára és egyből kiment a szemeimből az álmosság. Átaludtam az egész délutánt ráadásul még késésben is vagyok, mert elaludtam. Gyorsan kipattantam, majd a fürdőszobám felé vetettem az irányt.
***
Az iskola kapuin beérve készvoltam elfogadni, hogy megint én leszek a röhögés tárgya, de nem. Most nem. Egy hatalmas kör állt az udvar közepén mind autogramot kérve. Lehetséges, hogy ennyire ismertek azok a srácok? És ha igen, mit keresnek itt? Az iskola nem az ilyeneknek való.
Másrészről viszont örültem, hogy ’friss hús’ érkezett, így amíg meg nem szokják őket szabad vagyok. Nem piszkának. Talán. Egy kis szerencsével.
-
Utat emberek. – emelte fel kezét a díva királynő. – Sziasztok, fiúk a nevem Ashley. – megint benyomta a hízelgős képet és az ártatlan arcot.
Tudtam, hogy a fiúk hogyan reagálnak majd, még akkor is, ha titokban reménykedtem, hogy tévedek. De miért is tévednék? Ashley minden pasit megkap. Sajnáltam az összeset egytől eddig. Sajnáltam, de annyira nem, hogy oda mennyek és közbeavatkozzak. Se nekem, se pedig a fiúknak nem lenne esélye menekülni előle.
A terem sarkába vígan firkálgattam a füzetem szélét reménykedve, hogy még mindig láthatatlan vagyok a többi ember számára.
-
Egy kis csendet kérek. – intett a tanár. – Új osztálytársak érkeztek, legyetek szívesek fogadjátok őket nagy szeretettel. – mutatott az ajtó felé ami, mint ha megérezte volna, hogy itt az idő, csapódott ki. Három srác jött be. Az osztály sikítozva tapsolt. Én pedig csak mosolyogva firkáltam a félig kész irka-firkám. – Kérlek, üljetek le. – kíváncsi voltam ki az a szerencsétlen – az osztály szerint szerencsés – aki megkapja az egyik palántát. Ugyan is hárman vannak, egyvalaki kimarad. Ha csak nem mind a három külön ül.
A rajzomat fürkészve elképzeltem ahogyan Ashley szinte kilöki maga mellől a padtársát és beülteti az egyik gyereket. Elkapott a kuncoghatnék, de nem néztem fel. Egészen addig, amíg az osztály egy döbbent sóhajt meg nem ejtett. Szinte egyszerre sóhajtott így felnéztem, hogy lássam mi történt. Nem kellett sokáig keresnem a döbbenet tárgyát, hiszen éppen mellettem ült.
-
Szia. Harry Syles! – nyújtott kezet a hatalmas vigyorú barátságosnak tűnő srác.
-
Kiosztom a dolgozatokat. Kérem legyetek csendben. – szólt a tanár az osztály nagy részére, akik sutyorogva fordultak felénk.
Nem szóltam és még csak lesni sem mertem a fiú arcára, aki mellettem alig pár centire ült. Kíváncsian pásztáztam körül a termet, hogy megkeressem a másik kettőt. Azonban most sem tartott sokáig a felismerés. Nehéz lett volna nem kiszúrni az előttem ülő két új diákot. Ilyen nincs! Direkt a sarokba ülők, hogy senkise vegyen észre, erre az osztály kedvencei mellettem foglalnak helyet. Félve lestem Ashley irányába, akinek a szemei villámlottak a mértéktelen dühtől.
Gyorsan kaptam vissza a szemem az asztalra, amin egy 5-ös dolgozat szerepelt, nevemmel a sarokban.
-
Ügyes. – súgta a padtársam, amire egy másodpercre rá figyeltem. Majd eszembe jutott Ashley arca és egyből kecsegtetőbbek találtam a fehér lapot, mint sem a srácot nézni.
Egy mély sóhajtást véltem felfedezni, majd éreztem, ahogyan a szempár egem tanulmányoz. Vajon meddig tart neki, míg felfogja mindkettőnknek jobb, ha békén hagy?! Beletelt pár percbe, míg éreztem, hogy a szemek már nem engem kémlelnek. A megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel a torkomból mire egy pici cetlit hajítottak elém.
-
Öhm… Most utálsz? – ált a cetlin. Ashley irányába kaptam a fejem, aki kivételesen is a táblát figyelte a magyarázó tanárral együtt.
-
Kéne? – írtam vissza a fehér cetlire, majd a srác elé hajítottam.
-
Nem mondtad meg a neved. – még két szót sem tudtam lemásolni a tábláról mikor visszakaptam a papírt.
Dühösen meredtem a fiúra, aki mélyen a szemembe nézett és halványan mosolygott. A figyelmem ismét a táblát figyelte. Gyorsan belekapartam a füzetbe az anyagot, majd válaszoltam.
-
Nem vagyok köteles elmondani. – írtam a lehető legrondábban. Még akkor is, ha nem szándékosan.
Halottam, ahogyan a srác felkuncog, majd a lap megint előttem.
-
Keresztnevet sem mondasz? De akár egy becenévvel is megelégszem. : )
-
Te tudod, miről beszél a tanár? – ezúttal már tényleg dühös voltam.
-
Nem igazán…
-
Te sem? - csináltam úgy, mint akinek ez új. - Megtennéd, hogy hagysz, hogy figyelhessek?! – lezártnak tekintettem a témát ezért a tollat is letettem.
Nem is érkezett több levél azon az órán és mellesleg sikeresen megértettem miről beszélt a tanár. A következő órán azonban elengedhetetlen volt a kommunikálás. Kémia következett, páros kísérlettel.
-
Nagyon unszimpatikus vagyok? – emelte tekintetét felém.
-
Sokat beszélsz. – kerestem az oldalszámot.
-
Megtennéd, hogy egyszer a szemembe nézel, mikor hozzám beszélsz?
-
Nem.
-
Miért?
-
Azért amiért te sem vagy képes csendben maradni.
-
Most mit csináltam? – percekig nem válaszoltam ezért a kezét a könyvemre rakta, hogy semmit ne láthassak.
-
Áldozat vagy és neked köszönhetően most már én is. Ha csendben maradsz, és hagysz, talán ki tudok belőle mászni.
-
Áldozat? Kimászol? És én? – kérdezte csibész mosollyal.
-
Ashley kiszemelt célpontja vagy. Téged akar, nincs esélyed. De nekem talán még igen. – biztos látott valamit az arcomban, mert elvette a kezét és odébb húzódott.
(Rose házuk előröl) 
(Hátulról)
