- Rose
késésben vagyunk, kelj fel! – Katie hangja közvetlenül mellőlem jött.
-
Minek ilyen
korán?
-
Nyolc óra
van. – a hang gazdája egyre morcosabb volt, míg csak nem gondolt egyet és
lehúzta rólam a védelmet nyújtó, pihe-puha takarómat.
-
Mmm… - összehúztam
a szemöldökömet és összegömbölyödtem a hideg levegő miatt.
-
Alig van egy
kis időnk, hogy odaérjünk a buszhoz. Kelj fel!
Mikor már úgy tűnt feladta és
végre visszaaludhatok, bekapcsolta a rádiót. Halkan pufogva felültem és dühösen
néztem a szoba másik felében álldogáló barátnőmre.
-
Fél órád
van! – ezzel elhagyta a helyiséget.
Morcosan csoszogtam el a
fürdőszobáig, hogy elintézzem szokásos reggeli teendőimet.
***
-
Ezt nézd
Rose! – tudtam miért ordibálja Katie a nevemet, de azért odamentem. – Hát nem
gyönyörűek?
-
A kavicsok?
-
Ezek nem
kavicsok. – rázta meg a fejét én pedig tovább mentem.
Ahogy elnéztem én voltam az
egyetlen olyan ember ezen a kiránduláson, aki halálra unta magát. De talán van
ahhoz némi köze, hogy én voltam azon egyetlen ember is aki nem önszántából iratkozott
fel.
Míg a többiek a neandervölgyi
kiállítást csodálták én addig lelkesen keresgéltem. Reménykedve nyomtam le az
utolsó ajtókilincsét, de az egy raktárhoz vezetett ahová azt hiszem nekem tilos
volt a bejárás.
-
A francba. –
szitkozódtam.
-
Hány ajtót
próbáltál már? – jött mögülem egy ismeretlen hang.
-
Hm? –
fordultam meg.
-
Csak nem a kijáratot
keresed?
-
Nem. – hazudtam,
de nem volt valami meggyőző.
Tudtam, hogy tudja, hogy hazudok
ezért egy mély lélegzet után beismertem.
-
De.
-
Csak nem,
nem tetszik a kiállítás? – vigyorgott a falnak dőlve.
-
De... egy
igazi élmény. – elnevette magát és elnézett néhány másodpercre.
-
Elsőben én
sem bírtam. És én is a kijáratot hajkurásztam.
-
Most?
-
Most már
tudom, hogy hol van.
-
Hol? –mohón tettem
fel a kérdésem, amire elmosolyodott.
Nem válaszolt, csak megrázta a
fejét és hátat fordítva nekem elindult. Úgy voltam vele, hogy semmit sem
veszíthetek ezért követtem.
Miután kivezetett – az egyébként labirintusszerű
kijáraton – egyből fülig szaladt a szám.
-
Köszönöm. – hálás
pillantásokkal tekintettem felé.
-
Semmiség.
Nem tudtam mit mondhatnék ezért
elmosolyodtam és reméltem, hogy vagy megszólal vagy magamra hagy.
-
Mi a neved? –
kaptam a kérdést.
-
Rosalie. A
tied pedig…?
-
Nik.
-
Csak nem az
a Nik akiről az egész suli beszél?
Az egész iskola erről a fiúról
beszélt. A helyes, végzős srác, aki a lehető legjobb élményt nyújtja minden
téren. Az esély, hogy mellette kötsz ki apró és megtisztelő. Egyesek szerint
legalább is.
-
Nem tudom,
miért mit mondanak rólam? – pimasz mosolya elbűvölővé tette.
-
Ezt is azt
is. – elnéztem, mert éreztem, hogy pirulok.
-
De most
komolyan. Kíváncsi vagyok. – vonta meg a vállát.
Már nyitottam volna a számat,
hogy semmiség mikor megjelent az egyik kísérő tanár és ránk szólt, hogy térjünk
vissza a csoporthoz ugyan is megyünk a következő kiállításra. Azokban a percekben
roppant hálás voltam a tanárnak.
-
Ezt még
folytatjuk. – búgta a fülembe hátulról mikor el akartam menni előtte, hogy csatlakozzak
Katiehez.
Ledermedtem egy pillanatra, de ő
nem zavartatta magát. Kikerült és csatlakozott a végzős fiúk gárdájához.
-
Ez mi volt? –
lépett mellém Kat.
-
Semmi… -
mosolyodtam el és elindultam.
***
A következő kiállítás még az
előzőnél is unalmasabb volt, de ezúttal nem a kijáratot fürkésztem.
-
Hiába
keresed! – sétált el előttem Katie.
-
Mi?
-
Niket keresed.
– olvasgatta a tájékoztató táblát. – De hiába.
-
Nem
értem miről beszélsz. – tetettem a hülyét.
-
Nem érdemes érdeklődni
utána, mert ő is csak addig teszi amíg meg nem kap. – Katie a szemembe nézett, majd
a kiállítás egyik szegletébe bökött ahol Nik egy másodikos lánnyal csevegett
igen lelkesen. A lány láthatóan nagyon jól érezte magát.
-
Mindegy. – sétáltam
odébb.
Meglepett, de a kedvem igencsak
rossz lett. Leültem egy padra és azon gondolkoztam vajon miről beszéltek, hogy a
lány ennyire vidám és élénk volt. Annyi és annyi kérdés fogalmazódott meg
bennem. Tudtam, hogy nem vagyok normális, de azért mégis.
***
-
Rendben
gyerekek! Rendeződjetek négyfős csoportokba és építsétek fel a sátrat. Akinek
segítség kell, az szóljon! – kaptuk az utasítást.
-
Megyek,
keresek két normális embert, amíg még van rá lehetőség. – Katie szélsebesen
elment.
Rám maradt a sátorépítés. A
kijelölt helyen elkezdtem – gondolatban – felszerelni a sátrat. Nagyon bénának
éreztem magamat ugyan is a használati útmutatóból egy kukott sem értettem meg
így csak a szabad fantáziámból építkeztem. Rosszul persze.
-
Ez így nem
jó. – jött a hátam mögül egy ismerős hang.
-
Igen, vettem
észre. – hangom a megbántástól csengett.
-
Segítsek?
-
Nem kell.
Megoldom.
Hagyta, hogy még kétszer
újrakezdjem a magam módján, majd ismét megszólalt.
-
Tudod, nem
sokára sötétedik… Szerinted felépíted még ma? – meglehetősen jól szórakozott.
-
Úgy
terveztem. – vettem kezembe a sátor egyik végét és az egyik támasztó rudat.
-
Megint rossz
lesz. – szívta befelé a levegőt és mosolygott hátratett kézzel.
Megadóan dobtam el a rudat és
engedtem le a sátor szélét, mielőtt hátráltam egyet. Összefont kézzel a
mellkasom előtt adtam teret neki, hogy megmutassa, ő mit tud. Több se kellett.
Nik körülbelül három percet fordított a felszerelésére, ami persze sikeres
volt. Elégedetten vigyorgott, míg bennem kétségek merültek fel.
-
Biztonságos?
Kinyújtotta a kezét, ezzel
jelezve, hogy teszteljem le. Bár hogy is próbáltam belekötni, nem tudtam. A
sátor tökéletes volt.
-
Elmegy. –
húztam el a számat.
Kijelentésemre megforgatta a
szemét és közelebb lépett hozzám.
-
Nem láttalak
a természettudományi kiállításon.
-
Mert egy másik lány fűzögetésével
voltál elfoglalva. – gondoltam magamban.
-
Elmerültem a
kiállításban. –füllentettem.
-
Azt meghiszem.
– lépdelt még közelebb.
Eszembe jutott Katie
figyelmeztetése. Tudtam, hogy csak
játszadozik velem, hiszen a másik lánnyal is azt csinálta.
