Rose szemszöge
Napok, sőt, hetek teltek el azóta, hogy a parkban voltunk. Bár Harry megbocsájtott nekem, de képtelen voltam. Tudtam mit tettem Harryvel és ez már nekem fájt. Nem akartam hálátlan lenni, de nem szerettem, hogy Harry szóba sem áll Liammel, nekem meg megbocsájtott. Már, mint… egy ilyenhez két ember kell, vagy nem?! De minden esetre nem tettem szóvá. Egy ideig legalább is…
- Milyen volt ma a suli? – Harry hangja a telefon másik végéből nyugtatóan hatott rám.
- Nem a legjobb… de vigasztal, hogy végzős vagyok.
- Legalább pozitívan fogod fel. – röhögcsélt.
- Na ja…. – a hangom elcsuklott, amit Harry is kihallott.
- Minden oké?
- Én már nem bírom… - suttogtam a könyvem végét babrálva az ágyon.
- Mit? – érdeklődött tovább.
- Hát ezt Harry! – csattantam fel – Velem miért nem kiabálsz? Rám miért nem haragszol?
- Vagy már megint itt tartunk… - elképzeltem, ahogyan forgatja szemeit, mint általában, ha erről beszélünk – Tudod mit? Nekem is elegem van! Miért nem tudsz egyszerűen tovább lépni rajta? Miért érdekel, hogy haragszom-e Liamre vagy sem?
- Mért bűntudatom van.
- Ne legyen! – mondta lekezelően.
- Ezt nem tudom kikapcsolni Harry! – folytattam a veszekedést.
- Mit vársz, mit mondjak? Azt, hogy vége? Azt, hogy soha többet nem akarlak látni? – a hangja egyre élesebb volt. Felidegesítettem.
- Mondjuk!
- Legyen! – ordította. – Vége! Remélem boldog vagy! Viszlát. – ezzel kinyomta.
***
Az idő csak telt… sikeresen leérettségiztem és magam mögött hagytam az egykor olyan sok fejfájást okozó iskolát. Majd apámhoz költöztem mikor kiderült, hogy felvettek a Yale-re. Bár nehéz beismerni, de hiányzott… nagyon!
- Boldog szülinapot! – rakott le elém egy masnis dobozt apa.
- Az nem is most van apa. – toltam el magamtól a piros masnis fehér dobozt.
- Akkor boldog első egyetemista napot! Ajj csak nyisd ki! – siettetett.
Mosolyogtam egy sort, majd meghúztam a piros anyagot, ami összefogta a dobozt. Mikor felemeltem a tetejét egy kulcs díszelgett benne. Egy kocsi kulcs.
- Apa én ezt…
- Használd egészséggel!
- Nem fogadhatom el!
- Már hogy a csudába ne?! Nem fogom visszavinni az fix.
Hiába néztem vele farkasszemet nem tűnt úgy, hogy beadja a derekát.
- Köszönöm. – öletem át.
- Nagyon szívesen. De most már siess, mert elkésel.
Az egyetemre érve egy lány köszöntött, aki felírta a nevem és elmagyarázott pár dolgot, majd elmondta, hogy hol tudok bejelentkezni. A recepción odaadták a kulcsot. A szobához ahol már volt valaki.
- Szia! – próbáltam a lehető legkedvesebb hangomat megütni.
- Heló! Én Katherine vagyok. Nyugodtam szólíts Katie-nek… vagy, ahogy akarsz.
- Örülök Katie. Én Rosali vagyok.
- Menő! – vigyorgott. – Imádom a neved. Mellesleg te vagy a szobatársam. Gyere, megmutatom a szobát. – követtem, majd mikor beléptem teljesen lefagytam.
- Ja, igen. – vakarta a tarkóját zavarában. – Enyhén imádom ezt a bandát.
- One Direction… - suttogtam a lány falán lévő bandának a nevét.
- Igen ők. Ismered őket?
- Hallottam róluk.
- Régebben óriási megszállottjuk voltam. Azt is tudtam mikor, hol és kivel vannak. Persze azóta megkomolyodtam. - bólogatott komolyan.
- Ki a kedvenced? – sétáltam az ágyamhoz, majd le nem véve a poszterekről a szemem, leültem.
- Háát… nincs kedvenc. Bár Harry-ben nagyon tetszik, hogy olyan rossz fiú.
- Rossz fiú? – tapasztalataimtól nagyon eltért a lány szájából hallott szó.
- Az utóbbi időben volt jó néhány barátnője. – vigyorgott.
- Oh… És kik voltak?
- Ami azt illeti… - gyorsan az ágyához szaladt és elővett alóla egy hatalmas dossziét, amit lelökött elém és elkezdte lapozgatni.
Észrevette, hogy kikerekedett szemmel nézem, mit csinál.
- Talán még sem vagyok még annyira komoly… – széles vigyor terült el az arcomon.
Az idő nagyon gyorsan telt Katie-vel. Kibeszéltük a banda teljes életét, de egyikünk sem unta magát. Jó volt újra képben lenni a srácokkal kapcsolatban.
Bár sosem hittem, hogy lesz ilyen, de az élet megint szép volt. Katievel – mint kiderült – nemcsak a fiúk voltak jó közös téma. Számtalan dologban egyezett a véleményünk így rövid idő alatt nagyon jó barátok lettünk.
