5.Fejezet ~Valami véget ér, valami most kezdődik el~

Liam szemszöge:

 A fiúkkal úgy terveztük ma veszünk fel pár számot a rádiószobában, amit az igazgatókínált fel nekünk. Talán jobb is, ha kicsit eltereli a figyelmemet valami. .. Amióta iskolába kell járnunk minden megváltozott. Daniellat egyre kevesebbet látom, és úgy érzem, egyre kevesebb érzelem köt hozzá. Főleg miután Harrya közelünkbe hozta azt a lányt…

-           Jó ülhettek ti egymás mellett, de akkor én választom ki, hogy hová! – szegény Harry elvesztette a fogadást így ő ül egyedül.

-          Rendben. – röhögött Niall.

Szerencsére nem vártunk sokat az ajtó külső felén, Harry tudta mikor kell bemenni. Amint beléptünk az egész terem ujjongott, mindenki arrébb lökte a cuccát, hogy helyet csináljon nekünk. Harry azonban az osztályterem leghátsó sarkát szúrta ki ahol csak egy lány ült. Niallel csendben követtük miközben igyekeztük elkerülni a felénk nyúló kezeket. Miután leült a lány mellé - aki a füzetébe meredt és próbálta láthatatlannak álcázni magát - az osztály egy nagyot sóhajtott. Nem értettem, hogy mi bajuk lehet, de nem is érdekelt.

Az óra elején nem tudtam mit kezdeni magammal, hiszen az anyagnak ezt a részét én már tanultam így nem tudtam mással elfoglalni magam csak azzal, hogy hallgatóztam, ahogyan Harry próbálkozik a lánynál, aki sorra kikosarazza. Egy kis ideig vicces volt, de miután nem beszéltek nagy késztetést éreztem, hogy megforduljak. Hála az égnek Niall mindig csinált valami baromságot – még ha akaratlanul is - amivel visszarángatott a valóságba.

Az órák nagy része a hallgatózásommal ment el. Végig a kémián is. Miután az utolsó tanításról is kicsengettek, egy megbeszélésre kellett sietnünk, hogy az igazgatótól elkérhessük a kulcsot a ’rádió’ szobához. Amint megvolt a kulcs kitaláltam, hogy éhes vagyok így meglóghattam. Az ebédlőbe nem volt nehéz felismerni a lányt. Egyedül ült miközben a telefonjával szórakozott. Felvettem az egyik asztalon lévő tálból egy almát, majd mellé léptem.

-          Helló, szabad a hely? – próbáltam higgadt maradni, de úgy éreztem forog velem a világ.

-          Szabad. – úgy nézett rám, mint aki valami fontos dologról feledkezett meg, de azért elvette a cuccát.

Amíg a telefonnal való babrálását néztem visszagondoltam arra, mikor az órák után elrohantunk és én megkérdeztem Harryt mivolt a lánnyal, amire ő egy papírt nyomott az orrom alá és annyit mondott:

-          Kell ez a lány.

Kábé én is így éreztem most magam. Bár nem tudom mi ütött belém még is volt valami, ami itt tartott a lány mellett. Így hát véletlen kicsúszott a számon.:

-          Harrynek igaza volt. – elvesztem az arcát tanulmányozva mire felpillantott a készülékéből.

-          Ezt, hogy érted? – a szemembe nézett és várta a választ, de leblokkoltam.

-          Ja, semmi. – gyorsan elfordítottam a tekintetemet az egyik gyerekre, hátha sikerül kicsit visszafognom magamon.

-          Értem. – rám hagyta. – Már megint miért? – sóhajtott egyet egy kis szünet után.

-          Mi?  - a fejem újra tökéletes arcát fürkészte.

-          Az igazgató hívat. Örültem a találkozásnak..öhm…- várta, hogy eláruljam a nevem.

-          Liam. – próbáltam egy barátságos mosolyt csalni az arcomra, ami azt hiszem egész jól sikerült.

-          Nos Liam...szia. – csak néztem, ahogyan kisétál a kijáraton.

Hosszú percek eltelte után én is felálltam és elindultam a találkozónk helyére.

***

Mielőtt hozzá kezdhettünk volna a munkálatokhoz megcsörrent a telefonom. Nem is kellett a kijelzőre néznem egyből tudtam ki az.

-          Szia, kicsim. – a hangom elcsuklott.

Felálltam, majd kisétáltam a szoba előtti sötét folyosóra.

-          Liam. Beszélhetnénk? – hangja nyomott volt.

-          Persze. Mond csak.

-          Nekem ez így nem megy!

-          Nekem sem. – nagyot sóhajtottam, mert tudtam most jön még csak a java.

-          Akkor mit csináljunk? – a hangja kétségbeesetten csengett, amitől elkapott a bűntudat. Viszont tudtam, ha nem most teszem meg később még nehezebb lesz.

-          Talán jobb lenne külön…

-          Igen... – kicsit hirtelen jött az együttértés.

-          Akkor… szia.

-          De ugye barátok maradunk? – hangjába némi reménykedés is bujkált.

-          A legjobbak. – még küldött egy puszit, majd letette.

Tudom, most az a rész jönne, mikor a szívem megszakad, és úgy érzem nincs helyem ezen a földön, de nem. Ezek közül egyik sem történt meg. Inkább boldog voltam, mint sem letört. 

Rose szemszöge:

A rádiós szobából ismerős hangok szűrődtek ki, amiket nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Nem telt még egy percbe sem mire rájöttem honnan ismerős. Ez az én hangom! Lassan lépkedtem, ügyelve minden mozdulatomra.

-          A legjobbak. – újabb ismerős hangok ezúttal a hátam mögül.

Nagyot nyeltem, és a hang felé fordultam. Ő is pont ekkor jutott erre a következtetésre, mert összeütköztünk és szemmel látható volt, hogy őt is meglepte ez a szituáció.

Liam szemszöge:

Most szakítottam a barátnőmmel és ahelyett, hogy búsulnék - netalán tán elkapna a sírás – itt állok és a szám a fülemig ér.