2. ~ Vagyok, aki voltam ~

Összefogtam a hajamat egy copfba, majd elindultam az eddig sosem látott terem felé. Vajon hogy néz ki? Piros, mint a filmekben?  A terembe lépve egy szürke, poros kis helyiséget láttam. Ez aztán az illúzióromboló.
- Na, hajrá. – fújtam ki a levegőt.
Bár a terem kicsi volt, a kosz annál nagyobb. Ha azt mondom, vagy másfél óráig takarítottam megállás nélkül azt hiszem, keveset mondtam.  A végeredmény azonban csodás lett.  A szürke falakhoz remekül illettek a piros bőr székek, amik a mikrofonok alatt helyezkedtek el. Négy mikrofon volt és egy keverő pult. Odasétáltam az egyik mikrofonhoz leemeltem a ráakasztott mikrofont majd felvettem.  Megnyomtam egy gombot a keverőpulton mire egy éles hang hasította meg a csendet a fülhallgatóba.
- Áááuu. – nyomtam meg egy másik gombot.
Az éles hang eltünt helyette egy kis lámpa kezdett el pirosan izzani. Nem tudtam mit jelent így tovább nyomtam a gombokat. A következő gombra megszólalt Olly Murs-tól a Dance With Me Tonight. Éreztem ahogyan a zene átveszi a testem felett az irányítást. Kezeimet a fülhallgatóra kaptam, szemeimet lehunytam és elkezdtem dúdolni. Fejemet az ütemre ringattam.  A mikrofon felé vettem az irány és elkezdtem énekelni. Mindig is kíváncsi voltam milyen lehet ezt kipróbálni. Egy kívánság valósult most meg. A szám után levettem a fülhallgatót visszatettem a helyére és pihegve roskadtam a bőr üléshuzatra. Hogy bírják a sztárok? Ráadásul ők nem is csak egy számot énekelnek el. Minden tiszteletem az övék. Vagyis azoké, akik nem csalnak. Feltápászkodtam, hogy összeszedjem a cuccomat és visszavigyem a kulcsot Adele-nek, de hangos kacarászást hallottam. A szoba bár hangszigetelt volt ezek a hangok mégis átütöttek. Az ajtó melletti ablakhoz rohantam, majd szemmagasságomban lévő redőny csíkokon kikukucskáltam. Sehol senki. A hangok csendesedtek, de még mindig nem tudtam a hangforrást kiszűrni.
- Éhes vagyok. – jött egy újabb hangfoszlány, amire hátrakaptam a fejem.
A mögöttem lévő ablak tárva-nyitva. Emlékszem a szellőztetés miatt nyitottam ki. Hát persze! Kintről jönnek a hangok.
Nagy léptekkel átszeltem a szobát és enyhén kihajoltam. Megláttam az igazgatót amint kezet fog az öt –számomra – ismeretlen sráccal. Erősen koncentráltam, hogy haljam mit is mondhatnak.
- Üdvözöllek titeket itt a Richfildi Gimnáziumban. Örülök, hogy most jöttetek. Reggel kicsit zűrös lenne a körbevezetésetek.
- Mi is örülünk. – utoljára egy barna hajú srác fogott kezet. Az ötből háromnak barna volt a haja a negyediknek szőke és az ötödiknek fekete.
- Gyertek, megmutatom az iskolát. – a hangok eltűntek én pedig visszahúzódtam az ablakból. Ha nem akarom, hogy észrevegyenek jobb, ha megyek. Felkaptam a dzsekimet, majd a táskámat kerestem.
- Hova tettem? Basszus. Lent hagytam. – kirohantam a szobából egyenesen a lépcső felé. Lerohantam a földszinti terembe amiben Adele takarított.
- Én elmen… a szoba üres. – Adele?
- Most megmutatott a ’rádiós szobát’.
Felkaptam a táskámat és – miután eltüntek az igazgatóék – kirohantam a suli ajtaján.
A hazaút igán kellemes volt. A lágy szellő finoman simogatta az arcomat, hajamat játékosan dobálta. Zsebre vágtam a kezem mikor a gyűrűm valamihez hozzá koccant. Mélyebbre nyúltam és a kisebb kulcscsomóm mellett egy egyedülálló kulcsot fedeztem fel. Kihúztam a zsebemből, majd félve állapítottam meg, hogy ez bizony a „rádiós”-terem kulcsa. Nem volt kedvem visszamenni és még annyi sem azon gondolkozni hogyan csempészhetném vissza. Elégvolt átélni a mai nap eddig rám eső részét. Nem akarom ezzel tovább stesszelni magam. Elég volt. Visszadugtam a kezem a zsebembe, majd, mint ha mi sem történ volna visszaemeltem a szememet az utcára. A sarokról kiszúrtam a házunkat. Elmosolyodtam, mjad gyorsabban lépdeltem a cél irányába. Az otthon, ami menedéket nyújt. A ház amiben nem vagy senki. Ahol nem gúnyolnak azért, mert olyan vagy amilyen. Egy hely ahol azért szeretnek, mert olyan vagyok amilyen.
  (Rose házuk előröl)   (Hátulról)
A kerítést óvatosan csuktam be nehogy felébresszem Black-et. Őt azonban nem lehet átverni. Kilógó nyelvel rohant felém. Ez a kis dög mindig tudja, mivel tud mosolyt csalni az arcomra.
- Szia, édesem. – kaptam az ölembe.
- Rosalie?!
- Igen anya?
- Milyen volt a suli? – anyu lisztes köténykével jelent meg előttem vigyorgó arccal.
- Jó. – füllentettem a lehető legbénábban amit ő is észrevett.
- Ha akarod, szólok apádnak. Egyből elintézi neked. Csak egy szava…
- Anya nem akarom. Nem kell mindenről tudniuk. – átszeltem a kettőnk közötti távolságot és egy puszit nyomtam az arcára. – Ez az utolsó évem. Ezt kibírom.