1.Fejezet ~A büntetés~

A nevem Rosali Lokwood. Végzős vagyok a Richfildi gimiben. Hogy milyen egy gimis élete? Először is, ha a ’ranglistát’ nézzük… az élet nehéz. Egy kis szerencsével azonban elviselhető… sajnos nekem sose volt túl nagy szerencsém. Sőt, egy kicsi sem. De ez már az elsőben is így volt. Azt olvastam valahol, hogy a gimis éveink határozzák meg milyen leszel az életben. Nagyon remélem, hogy nem így van.

***

- Ne létszíves. – hiába kapálóztam a két srác erősen fogott.
- Nincs hely az ilyen lúzerek számára a suliban. – mutatott egy „L” betűt ujjaival a suli ’királynője’, Ashley a feje előtt.
Egy mozdulattal intett, amivel a fiúk letettek a suli bejárata előtt, majd rám csukták az iskola kapuit.

Talán a harmadik órámat töltöm, a suli előtti hideg kövön arra várva hátha kijön valaki. De semmi.
- Miss Rosali?! Miért nincs órán? – boldogan emeltem fel a fejemet a hősöm hangjára egészen addig amíg…
- Igazgató úr? – ugyanolyan gyorsan lohadt le az arcomról a mosoly, mint amilyen gyorsan jött.
- Ugye tudja, hogy most nagy bajban van?
- Igazgató úr én… - leintett.
- Bent az irodámban, majd elmesélheted. – elém vágott az ajtó felé. – Ez meg miért nem nyílik?! – halkan szitkozódott.
- Maga szerint én miért vagyok idekint? – suttogtam.
- Parancsol? – fordult felém.
- Nem tudom. Bezárták?!? – húztam fel a vállam.
A zsebébe nyúlva kihúzott egy méretek kulcstömböt és elkezdte keresgélni a megfelelőt.  Mire sikerült bejutnunk kicsengettek. Az összes diák szemében égett a lenézés tüze és a vágy, hogy most nyomban kiröhögjenek. De nem tették… miért is tették volna, hiszen akkor lebuknak. Így hát türtőztetve magukat továbbmentek, mint ha mi sem történt volna. Én is így szerettem volna tenni, de egy kéz körbefonódott a csuklómon.
- Maga az irodámba megy! – kaptam a parancsot.
Útközben néhányan felkuncogtak, amikor végignéztek. Volt, aki artikulálva adta tudtomra: Lúzer vagyok.
Beérve a szobába leültem az igazgatói asztallal szemben elhelyezett kényelmes székbe és vártam a következményeket. Míg vártam megfigyeltem, hogy az igazgatónk meglehetősen odáig van Londonért. Több képen is ott tündökölt amint London nevezetességeinél fogózkodott röhejesebbnél röhejesebb pózokban. Az egyiknél pucsított, mint valami kacsa. A másiknál a szája elé tette a kezét azzal leplezve meglepődését. Valamiféle mai tinilány lakozott a mi kedves – és épp olyan fura- igazgatónkban.
- Londonban készült a Big Ben-nél. – egy képet tovább néztem, mint ahogyan a jó modor megengedte volna ezért észre sem vettem, hogy már nem is vagyok egyedül.
- Szép kép. – hazudtam kissé gyengén, de azt hiszem neki sikerült bevennie.
- Gyönyörű város. – merült a gondolataiba én pedig esélyt láttam a menekülésre.
- A kedvenc városom. – hangom tele volt átéléssel hiszen nem is hazudtam ezúttal.
- Igen? Járt már ott?
- Viccel? Nem is egyszer. Mesés egy hely. Imádom! Ha tehetném, kiköltöznéd oda. – a végére kissé elkapott a hév így túlzásokba estem, de az igazgató meglátásom szerint nem így gondolta.
- Teljesen egyetértek. – szemeivel az enyémet fürkészte én pedig próbáltam mosolyogni hátha segítek magamon.  – Na, de most térjünk rá a büntetésre.
- Igen, persze. – megvártam, míg elfoglalja helyét, majd óvatosan mosolyra húztam ajkaimat.
- Meglátásom szerint azért nem volt órán, mert az ajtó zárva volt. – bólintottam mire folytatta. – De ettől függetlenül lógott. A büntetése iskola után itt maradni és segíteni Adele-nek az iskolakörül. – összefonott ujjain lazított, majd hátradőlt. – Elmehet.
Az iskolaidő lejárt így Adele-t kellet, megkeresnek, aki kiadja a munkám, és ha azzal is készen vagyok, hazamehetek.
- Kop-kop! – kukucskáltam be a nyitott ajtón.
- Rose! Megint büntetés? – törölgette az asztalt a feketehajú nő.
- Ne is mond. – dobtam le a táskámat a fal oldalába.
Adele és én meglehetősen jó kapcsolatot ápolunk egymással. Megvan az előnye, ha az ember sokat kap büntetést és azt az iskola takarítónőjével tölti.
- Mi lenne, ha ma a rádiós termet takarítanád ki?
- De hiszen azt sohasem használjuk. –fülem mögé gyűrtem vörös hajtincsemet, ami rakoncátlanul kicsúszott a csat alól.
- De fogjátok. Robert igazgató holnap öt új tanulókat fogad, akiket szeretne beszervezni az iskola ’rádiósainak’ is.
- Rádiósainak? Akkor, hogy tanulnak?
- Csak a szünetekben kell bent lenniük zenélni.
- Ennek miértelme van?
- A menedzserük ezzel szeretne javítani a srácok imidzsén.
- Menedzserük? Már megint valami híres család sarjai Hollywood-ból? – önkéntelenül grimaszt vágtam. – Ashley. – sziszegtem halkan.
- Nem. Ezek valami együttes tagjai.
- Nekem csak újabb emberek, akik röhöghetnek rajtam.
- Aj, kicsim. – átölelt, majd elhúzódott. – Itt vannak a kulcsok. Utána hazamehetsz.
- Csak ennyit kell tennem?
- A többit elintézem.
- Szó se lehet róla. Segítek!
- Indulás. – mosolyogva kitessékelt az ajtón, majd becsukta azt.
Összefogtam a hajamat egy coffba, majd elindultam az eddig sosem látott terem felé. Vajon hogy néz ki? Piros, mint a filmekben?  A terembe lépve egy szürke, poros kis helyiséget láttam. Ez aztán az illúzióromboló.