Follow my blog with Bloglovin

23. Fejezet ~Szabad voltam~

Épp akkor jött le egy lány mikor mi beértünk a színfalak mögé.

- Hol voltatok? - támadott le Emma.

- Mi az a cipődön? - nézte Liz a merő sártól ázott cipőm.

Még mielőtt felelhettem volna bemondták a követező nevezőt.

- És most köszöntsétek a 2 szeres győztest. (hatásszünet) Lenát! - volt aki tombolt volt aki pufogott, de Lena hatalmas önbizalommal ált színpadra és én csak néztem. Kíváncsian vártam a produkciót.

Lena egy "műhold" nevű számmal készült, amit nehéz lett volna nem észrevenni, hogy kinek szánt. Nick lent volt a nézőtérben, de Lena le nem vette róla a szemét. Akaratlanul felment bennem a pumpa. Féltékeny lettem. És tudtam, hogy az én számom határozottan nem Nicknek lett írva. Így utólag megbántam.

- Alice! Alice te jössz nem hallod! - a többiek sápítozva rántottak ki az én kis gondolat menetemből.

De még mielőtt kimentem volna Líz megállított.

- Vedd le a cipődet!

- Mi?

- Vedd le!! - ijedten kaptam le magamról a sártól csöpögő tornacipőm. - Vedd fel! - nyújtotta egy gyönyörű fekete tűsarkút.

Nem mertem ellenkezni, de azért elkönyveltem magamba, hogy hogyan hozhat magával valaki egy túrára tűsarkú cipőt.

- Fogadjátok szeretettel az elsős Alic Lokwoodot! - tapsoltak nekem, de ez nem segített. A lámpalázam nőtt és a szédelgés sem maradt el. Kicsit remegett a lábam és ha Emma nem kér meg valakit, hogy hozzon nekem fel egy széket, tuti leszédülök a színpadról. Az utolsó másodpercen azonban elfelejtettem a dalom sorait és csak azok a sorok jutottak eszembe amit még annak idején az iskolában felénekeltem Harry-ékkel. A saját dalom amit a nővérem szemszögéből írtam róla és a barátjáról. What The Hell?! Az emberek csak pislogtak, még az ő tekintetét is magamon éreztem. Gyorsan odasétáltam a gitároshoz a telefonomról mutattam neki egy kottát, majd visszatértem a helyemre. A gitáros mocorgott a széken. A jelemre várt. A nézőtérben ott ált Lena aki kárörvendően mosolygott. Azt hiszem végleg leírt. Néztem ahogy odasétál Nickhez és belesúg a fülébe, majd eltereli a tekintetét rólam és magára irányítja azt. Itt telt be a pohár. A gitáros felé fordultam, majd biccentettem egyet. Felcsendült a szintetizátor a dob, majd a gitár hangja is.

Felpendültek a húrok és Nick még mindig őt figyelte. Eleredt a szám és már nem görcsöltem. Hagytam, hogy a szavaim elérjék az embereket és reméltem, hogy megtalálja azt akinek igazán mennek. A közönség kezdett ráérezni a ritmusra és velem együtt élvezték a bulit. Nicknek és Lenanák sem kellett sok, hogy felkapják a fejüket. Nem erre számítottak. És ez jól esett. Egy sort még a gitáros is magától énekelt. Bírtam a srácot.

***

Megköszöntem a közönség figyelmét, majd lesétáltam. Lena feszülten figyelt és látszott, hogy kétségei vannak.

- Köszönjük az első elsősnek aki felmert állni a színpadunkra! Remek volt. De most! Következzék az utolsó előadónk. Nick barátom...kérlek fáradj a színpadra! - hatalmas hangzavar, pedig ő elvileg még soha nem énekelt. Nem volt kétséges. Mindenki szerette Nicket. Hogy szerette? IMÁDTA!

- Ügyes. - suttogta a fülembe mikor elment mellettem egyenesen a színpad felé. Átvette a mikrofont, majd szintén egy biccentéssel elindította a számát.

Az egész szám alatt engem nézett. Néha már zavarba ejtő volt, ezért el-el pillantottam és olyankor összetalálkoztam Lena gyilkos tekintetével. Féltékeny volt.

***

A zsűri összeült és mindenki azt várta, hogy ki nyer. A feszültség nagy volt, csak úgy, ahogy a nyomás is.

- Mi volt ez a szám?

- És a tied?! - megemelte az államat.

- Kérem mindenki fáradjon közelebb.

A zsűri lefáradt a bemondó fiú pedig nem húzott minket sokáig.

- Az idei győztes... nem más, mint...William Swan a 2-es csoportból! Gratulálunk srácok!

A közönség megoszlott. Volt aki bambán kérdezgette, hogy "mi a franc?" és volt aki a "csalással" vádolta a zsűrit. Én viszont nem éreztem magam vesztesnek. Lena vesztett, ahogy én és Nick is. A fesztiválozni vágyó kortársaink inkább a buli részét várták az estének így végül senkit sem ütötte szíven a vesztesége. A szomorú vereséget felváltotta a hangos disco zene amit a keverőpultnál lévő srác csinált. Hirtelen sokan lettünk és mindenki ott állt körülöttünk.

- Vesztettél! - tátogva húztam el a szám mikor Nickre néztem jó pár méterrel odébb.

- Te is! - tátogta vissza.

- Kérhetek bármit. - próbáltam túl ordibálni a zenét mikor közelebb sétáltam.

- Én csak egy dolgot kérek...

Lassan közelebb lépett, de úgy döntöttem tettetem a nehezen kaphatót. Lassan hátráltam és hagytam, hogy az emberek elsodorjanak tőle. Lassan átadtam magam a zenének. Éppen egy Lana Del Rey szám ment. Nem szerettem magas sarkúban táncolni, de ezúttal nem zavart. Egészen addig amíg csak meg nem éreztem, hogy valami vadbarom hozzám nem dörgölőzik. De még mielőtt megfordultam volna, hogy megmondjam neki hagyjon békén, belesúgott a fülembe.

- Téged! - óvatosan elkezdte puszilgatni a nyakamat. Együtt mozogtunk a zenére, de nem akartam még megadni magam. Én játszani akartam! Ezért... kezeimmel lassan végigsimítottam a combjain, majd egyre beljebb haladtam. Hallottam, ahogy a lélegzete meg-meg inog. Mikor már úgy éreztem nagyon pattanásig húztam az idegeit megfordultam, adtam az orrára egy puszit, és újra elvesztem a tömegben. Most azonban nem a tömeg közepe felé haladtam, hanem ki onnan. Mikor kiértem egy kicsit csendesebb részre, keresgélni kezdtem. Szemeimmel őt fürkésztem.

- Meddig menekülsz még?

Megugrottam hiszen a hang mögülem jött. Hogy került ő oda? Már megint hogy került mögém?

- Hogy értél utol?

- Soha nem vesztenélek szem elől.

- Minden lánynak ezt mondod?

- Nem szoktam futni egy lány után.

- Inkább megijeszted hátulról?  

- Félsz, hogy túl rossz vagyok?

- Talán... de talán csak arra várok, hogy valami őrültséget csináljunk. - szemeim a szemei és a szája között ingázott.

Féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Én nem akarom hogy hülyeséget csináljunk. Én komolyan akarlak. - egyre közelebb hajolt, de egy sikító női hang félbeszakított minket.

- Igen biztos úr ez a lány volt az! - jött a távolból egy erős karakán női hang.

- Hölgyem! Kérem ne mozduljon. - közeledett felém a biztos. - Igaz, hogy maga ott hagyta ezt a két lányt megkötözve az erdőben mert ők megakarták menteni magát?

-  Mi? Nem!

- Megakartad ölni őket? - Lena az arcomba ordibált, de tudtam, hogy ez csak színészkedés.

- Én nem csináltam semmit! Komolyan mondom biztos úr!

- Sajnálom... be kell vinnem az őrsre. Kérem forduljon meg.

Nick szemei engem fürkésztek. A döbbenettől még csak pislogni sem pislogott. Nem hinném, hogy még mindig szándékába állt volna megcsókolni.

***

Az őrsön ülve elgondolkoztam pár dolgon. Például, hogy miiért apámat hívták.

- Elmehet. - engedtek ki a cellából és levették rólam a bilincset.

- Sajnálom. - súgtam oda apának.

- Azt hiszem ebből nagy baj lesz...- boci szemekkel rám pillantott.

- Miért? Hiszen csak óvadék volt rajtam, nem?

- De igen. Azt ki is fizettem meg minden...

- Akkor?

- Anyád...

- Elmondtad neki? - kezdtem el hebegni.

- Ne haragudj, megijedtem.

***

Apa haza vitt magához, ahol anya már várt ránk. Az nap senki se aludt egy szemhunyásnyit sem. Még azt hiszem a szomszédjaink sem. Anya első kifogásolását a kinézetemen vélte, ami a buli miatt és az elrablásunk miatt kicsit kócos és gyűrött volt. A második pont a ruhám volt és a szerinte kurvás cipőm. Azt monda olyan leszek mint a nővérem. És csak a harmadik pont volt a rendőrségi panaszok. Hát igen. Apa csak bocsánat kérő pillantásokkal illetett és a háttérbe szorult. Ő tudta, hogy nem az én hibám, de amikor megszólalt, anya csak annyit mondott;Te meg se szólalj, te majd ezután jössz!". A végére olyannyira elfajultak a dolgok, hogy anya azt mondta, nem maradhatok tovább itt és hogy haza kell költözöm vele újra. Hiába tiltakoztam, anyámat nem hatottam meg.

22. Fejezet ~Szabad vagyok~

Másnap reggel volt egy túra a fesztivál környékén, ahol megmutatták a helyet, nehogy valaki elkószáljon, vagy ha mégis visszataláljon egyedül is. Nem is lett volna ezzel baj, ha a vezető tanár nem úgy mondja ezeket, hogy végig engem vizslat. Mint ha én akartam volna eltűnni aznap este.

Dél körül visszaértünk a szálláshelyre, ahol egy közös ebéd keretében kiderült, hogy a velünk egyidősnek tűnt fiatalok valójában az iskola vén diákjai, akik önkéntesként részt vesznek ebben az iskolai programban és többen zsűriznek is az esti fesztivál nyitó versenyén, ugyanis a verseny után néhány tehetséges, képzett vén diák koncertezik és dj-ként igazi fesztivál hangulatot teremt.

***

- Sziasztok! - köszönt ránk két idősebb tag.

- Sziasztok! - vigyorogtunk Katyvel.

- Izgultok?

- Kicsit. - mondtam az igazat.

- Nem kell ne félj! Tuti jók lesztek!

- Köszi. - hangzott Katy kimért válasza.

- Tudnátok nekünk segíteni? A kocsiban van néhány erősítő és látom ti már befejeztétek az ebédet... nem fog sokáig tartani a kocsi nincs messze.

Katy elég merevnek és visszautasítónak tűnt, de a versenyig még volt legfeljebb 6 óránk így belegyeztem a segítségbe és Kat-et is magammal ráncigáltam.

- Valami nem stimmel. - súgta Kat.

- Nyugi már csap pár erősítőt hozunk el.

- Tényleg nagyon hálásak vagyunk, hogy segítetek. - mondta az egyik, míg a másik letért az útról.

- Ő meg hová megy? - Katy elkezdett aggodalmaskodni.

- Mindjárt visszajön.

- És hova megyünk? - folytatta barátnőm.

- Még egy picit beljebb. - hallottam ki a suttogását a lánynak.

Minden kétely nélkül követtem a lányt, de Kat. megfogta a kezem.

- Tudtam! Ismerlek. Lena csoport társai vagytok! - Kat összehúzta a szemöldökeit.

Nem ismertem a lányt, de az megfordult és gúnyosan ránk vigyorgott.

- Nem kockáztatunk. Mi nyerünk! - vonta meg a vállát.

Alig, hogy elhagyták a lány száját a szavak megjelent a másik lány és leütött minket. Mikor magamhoz tértem egy autó hátuljába voltam megkötözve. Sötét volt. A verseny bizonyára, már zajlott, mert a nagy fények kiszűrődtek a fák közül.

- Kat? - kezdtem pánikolni.

- Itt vagyok mögötted! - szólt nyugodtan.

- Hogy jutunk ki innen?

- Ha elérném azt a kést...hm... - próbált a kés felé evickélni, de még ha el is ér odáig...a kés az erősítő doboz tetején van.

- Ez így nem megy..menj odébb! - bár kezünk-lábunkat összekötözték, megpróbáltam kellő erővel megrúgni a kocsi oldalában elhelyezkedő erősítődobozt. A kés lebillent, amit így már sikerült elérnie Kat-nek.

- Kat. siess! - mocorogtam.

- Igyekszem.

***

- Hogy jutunk vissza?

Mindkettőnk keze felsértődött az erős kötéltől. Kat próbált térerőt keresni én pedig a kocsiban keresgéltem zseblámpát. Sajnos egyikőnk sem találta amit keresett, viszont azok a féleszűek voltak olyan gondolatlanok, hogy a kocsiban hagyták a kulcsot. Kipattantam az autóból becsaptam a kocsi hátulját és szóltam Katnek.

- Én nem vezetek! - ódzkodott a vezetéstől.

- Miért?

- Nincs jogsim. - vallotta be szégyenkezve.

- Nincs jogsid?

- Nincs. Indulhatnánk? - terelte a témát.

- Persze.

A kocsi fényszórói felvillantak én pedig tövig nyomtam a gázt. Félszemmel Katy-re sandítottam, de ő kaméleont játszott és eggyé vált a bőrüléssel.

- Minden oké? - kérdeztem tőle, mert úgy nézett ki hamarosan új színt ad a műszerfalnak.

- Kocsi iszonyom van... - suttogta.

- Hogy mid?

- Félek a kocsiban ha gyorsan megy.

Lassítottam.

- Mit csinálsz? - nézett rám.

- Most mondtad, hogy rosszul vagy ha gyorsan megyek.

- De így meg nem érünk oda. - olvadt ki az ülésből.

Az órára pillantottam ami már a fél hetet súrolta.

- Kibírom. - tért vissza az ülésbe.

***

Már láttuk a színpad erős fényeit és az embereket.

- Vedd át egy kicsit! - lassítottam le és elkezdtem kikászálódni, hogy hátra másszak.

- Elment az eszed, mit művelsz?

- Az előbb láttam itt néhány ruhát... ebben nem léphetek fel! - utaltam a sáros gönceimre.

- De én még is mit csináljak?

- Csak tartsd egyenesben a kormányt!

- És a gáz vagy ilyenek?

- Azokhoz nem kell nyúlni.. hamarosan leáll a kocsi, csak addig tartsd egyenesbe míg meg nem áll.

Hátra mentem, a kocsi hátsó részébe és elkezdtem kutakodni. Találtam egy szürke ruhát ujjainál és nyakánál párducmintákkal. Elvettem még pár kiegészítőt és késznek nyilvánítottam magam. Kat remekül egyenesben tartotta a kocsit és pont jól időzített, mert az autó akkor ált meg mikor elkészültem.

- Induljunk. - csaptam ki a kocsi hátulját és együtt rohantunk a színpad felé. 

21. Fejezet ~Vigyázz, kész, jövök!~

Komizni ér!;) Jó olvasást.

A lány számomra ismeretlen volt. Sötét barna haja volt és egy enyhe akcentusa. 

- Lena! - Nick azonnal feltápászkodott alólam. 

Míg Nick szóval tartotta én szemügyre vettem a lányt. Ahogy nézegettem rájöttem, hogy futólag már láttam. Méghozzá  a vízben. Ő volt az, aki sikítozott a hideg vízben Nick karjaiban. Nem volt kérdéses... meseszép volt. Bár azt hiszem riválisként kellett volna kezelnem, ehelyett úgy nézett ki mint egy angyal, glória és szárnyak nélkül. Elbűvölt az a lazaság ami belőle áradt. Tetszett a stílusa. 

- Őt is hozod? - lenézően rám sandított. 

- Nem. És én se megyek. Adam jelentkezett. 

- Adamnek elment a hangja. - kacérkodott Nickel. 

- Akkor a mi körzetünkből nem indul senki. - vette lazára Nick is. 

- Milyen kár... pedig annak a szállodának igen kényelmes az ágya! - igazgatta N. gallérját. - De hát... ahogy akarod. - készülni készült, de előtte nekem is feltett egy kérdést. - Énekelsz?

- Én? Nem... - adtam hálát az égnek! 

Egy mosollyal az arcán megfordult és elsétált. Nem akartam belemélyülni, hogy ki is volt ő, ezért inkább mást kérdeztem. 

- Miért kellene énekelnem?

- Nem hallottad? Minden csoportból jelentkezhet egy ember, aki énekel mindenki előtt. Aki nyer, az megnyeri a fődíjat, azaz a következő túraúton az egy 4 csillagos szállodában szállhat meg. 

- És a többiek?

- Azok panzióban.

- És ti nem indultok?

- Adam ment volna, de mint kiderült nem indulunk, mert elment a hangja. 

- És te nem indulsz helyette?

- Nincs hangom.

- Pedig biztos jó lennél. - felkászálódtam a földről, lesepertem magamról a piszkot és mikor felálltam egy huncut mosoly fogadott. - Mi az?

- Van kedved alkut kötni? 

- Miféle alkut? 

- Indulok, ha te is! 

- Én? Én aztán tuti, hogy nem éneklek!

- Hát jó. - felvette a paplant és elindult lefele a mólóról. Tudta, hogy nem hagyom annyiban a témát.

- És Léna..? Ő indul?

- Igen. Tavaly ők nyertek..Léna jóvoltából. 

- És tőletek ki indult?

- Adam.

Visszakísért a sátramhoz és jó éjt puszit nyomott a homlokomra. Az estém végül nyugodtan telt. Reggel korán keltettek, mert készülni kellett a következő helyre, ezért a sátrakat összekellet pakolni. Szerencsére ez most nem rám hárult. 

- Ti hallottatok, erről az éneklős marhaságról? - vetettem fel a kérdést a csapatunkban lévő két végzősnek miközben Katy ide-oda mászkált körülöttünk. 

- Ch..nézd már a buzgó elsőst. - nevettek ki.

- Elsősök nem indulnak. - súgta oda Katy.

- Miért? - kérdésem hangosabb lett, mint amilyenre szerettem volna. 

- Mert még mi sem tudjuk legyőzni Lenát. - vágta oda a másik végzős. 

- De a főnyeremény egy 4 csillagos pihenés. - próbáltam érvelni. 

- Szép álom. - Katy elpakolta a dolgokat. 

- Mi nem is indulunk? - kiakasztott, hogy még csak meg sem akarják próbálni.

- Nem. Nem égetjük magunkat. - míg én bambán figyeltem, ők mindent összepakoltak. A végzősök előre mentek és Katy is indult volna, de én nem moccantam.

- Jössz?

- Azonnal...beszélnem kell valakivel. - elrohantam, hogy megkeressem Nicket és szerencsémre ott volt, ahol gondoltam. Az egyetlen amire nem számítottam az Lena volt.

- Nicsak ki van itt? - forgatta szemeit. 

- Áll az alku! - néztem Nick szemébe. - Indulok!

- Hol indulsz, kis szívem? - nézett rám Lena kérdőn.

- A versenyen...ellenetek.

- Ne akarj megszégyenülni mindenki előtt.

Nick közbelépett még mielőtt elfajultak volna a dolgok. 

- Ne haragudj Lena... de beszélni szeretnék Aliccel négyszemközt. 

Lena bólintott majd elsétált.

- Biztos akarod? Itt senki nem fog kegyelmezni neked.

- Senki nem akarja megpróbálni tőlünk... úgy, hogy ...indulok!

- Mi a tét?

- Tét? Milyen tét?

- Minden fogadásnál van tét. Ha vesztesz...! - fogott közre egy szőke tincset.

- Igen? 

- Azt kérem...amiről énekelni fogok. - vette titokzatosra a figurát.   

- Te máris tudod, hogy miről énekelsz? Jó...viszont ha te vesztesz... 

-?

- Kérhetek bármit!

- Egyet! - egyezkedett.

- Egyet, de bármikor és bármit! 

- (sóhajt) Oké. 

Kezet ráztunk, majd elindultunk a következő megállóig, ami egy fesztiválhoz hasonló helyen helyezkedett. A "fesztiválozók" nagyja velünk egyidősek lehettek.

- Na hogy tetszik? Nincs lámpalázad?

Ekkor esett le a tantusz.

- Ugye nem itt kell majd énekelnünk?

- De! - vigyorgott. - Holnap este lesz a verseny, amiből csak 1 embere jut ki győztesen.

- De én még be se neveztem. - sápadtam le.

- Én viszont igen.

- Beneveztél engem?

- Tudtam, hogy igent mondasz! - zsebre vágta kezeit és megindult a színpad felé.

***

A tanárok újabb útmutatásokkal eligazítottak minket és ezúttal kész sátrakat kaptunk a letáborozásnál. Katy lesápadt mikor megtudta, hogy beneveztem.

- Ebből baj lesz! - fogta a fejét Kat. mikor bemásztunk a sátrunkba.

- Mi az, hogy beneveztél? - robbant be a két végzős is.

- Le akarsz minket égetni?

- Liz hagyd!

Eddig még fel sem tűnt, hogy nem tudom a lányok nevét.

- Inkább segítsünk neki írni egy dalt, ha már nem tehetünk mást.

- Egy dalt? - figyeltem a másik végzősre.

- Saját dallal kell indulni. - higgadt le Liz.

Amilyen ellenszenvesnek tűntek Lizék, most olyan segítőkészek voltak. Kiderült, hogy a másik lányt Emmának hívják és, hogy nagyon is ért a zenéléshez, ugyan is hobbyja a zenélés. Liz szülei énektanárok és bár szegény lánynak semmi hangja nem volt, annál többet tudott a hang fortélyairól. Mivel Katy sem akart kimaradni elkérte az egyik itt sátorozó "hippi" kinézetű fesztiválozótól a gitárját és elkezdett zenét komponálni.

20. Fejezet ~Szerelem és más drogok~

- Hol jártál?

- Kerestelek. - mosolyogtam bambán.

- Az erdőben? - úgy nézett rám, mint ha teljesen szefós lennék.

- Én...azt hittem elmentél az egyik sráccal.

- Azokkal? - bökött 'azok' felé. - Szerinted ilyen buta vagyok?

-Nem... - öleltem szorosan.

 ***

- Nick mentett meg. - súgtam oda Katynek este a sátorban.

- Úgy látszik képes még jóra is az a semmirekellő. - helyezkedett a takarója alatt.

- Mi a bajod vele? - bármikor felhozom Nick nevét ő undorral szól hozzá a dologhoz.

- Játszadozik mindenkivel és nem törődik vele, hogy kinek, hogy töri össze a szívét.

Meglepetten figyeltem ahogy barátnőm szeme a fájdalomtól csillog. Vajon ezért mondta, hogy ne kezdjek ki vele? Mert őt is átverte? Talán őt is megbántotta? Sajnos túl sokáig rágódtam a dolgokon, mert mire már nyílt volna a szám hogy kérdezzek, ő már egyenletesen szuszogott. Elaludt.

Sajnos nekem nem ment ilyen könnyen. Bár a baj nem következett be, de amint lecsuktam a szememet egyből beugrottak a rossz emlékek. Ezért inkább felkeltem és halkan kiosontam a mólóra. A csillagok ragyogtak a víz pedig lassan fodrozódott a szellő hatására. Talán nem ő a legjobb ember...talán ezer meg egy lány szívét összetörte már, de most akkor is ott volt mikor szükségem volt rá. Ha utálni akarnám se tudnám. Hiszen..megmentett! Minden hős ember, és minden ember követ el bűnöket. Mert olyan hősök, akik nem emberek, nem léteznek.

- Ugye?

- Ö...mi?

- Hm? - nem sok kellett, hogy a vízbe billenjek ugyan is a másik fél tudtáról nem tudtam.

- Hoztam takarót! - vigyorgott az említett tárgyat lóbálva.

- Mit keresel itt Nick?

- Beszélni akartam veled.

- Miről?

- Erről az egészről. Hogy miért voltam ott..

- Nem kell. Csak segítettél...erről nincs mit mondani. Köszönöm.

- Tévedsz! - rám terítette a plédet, majd helyett foglalt mellettem. - Sok dolog van amit nem tudsz még rólam és bár nem terveztem, hogy csak úgy elmondom, de valamiért még is késztetést érzek rá, hogy tudassam veled. - el se tudom mondani mennyire jól esett az a négy szó, hogy 'nem tudsz még rólam'...

- Például?

- Volt egy húgom. Alig volt 15. Elmentek a barátokkal egy színvonalas bulizó helyre. Előtte veszekedtünk hiszen bátty ként kötelességem volt tudatni vele, hogy még fiatal a bulis életre. Ő viszont makacsul ragaszkodott a saját elveihez ezért mit sem törődve az én aggodalmammal elment. Tudod milyen rossz vitával elválni valakitől?

Soha életemben nem tudtam volna elképzelni Nicket, hogy milyen mikor sír. Megdöbbentő látvány volt.

- Nem jó. - válaszolt helyettem. - A lényeg... - letörölte könnyeit és a semmibe nézett. - Másnap a újságok lehozták, hogy nagy vandálkodás volt annak a bulizó helynek a környékén és, hogy több ember el is tűnt. Köztük a húgom. Egy héttel később pedig bemondták a híradóban is, hogy a testvéremet bedrogozták, megerőszakolták és kint hagyták a hidegben, mert bár a drogoktól nem tudott semmit sem csinálni, tudatánál volt.

- A húgodat láttad bennem. - suttogtam miközben az arcát tanulmányoztam.

- Nem tudtam megmenteni. - a könnyek lassan folytak le megszilárdult állkapcsán. Kezeit ökölbe szorította. - Ha aznap lebeszélem a bulizásról...

Nem tudtam mit mondani. Mondhattam volna, hogy "lesz jobb is" vagy, hogy "nem a te hibád", de a szavak ilyenkor mit sem érnek. Nem érezte volna jobban magát. Hiszem...ilyenkor szinte csak az idő segíthet.

- Sajnálom. - megöleltem és csak reméltem, hogy nem tol el magától. - Szeretett téged! - talán ez most fájt neki, de szüksége volt, hogy tudja és ne ostorozza ezzel magát!

Úgy tűnt nem reagál és kiakadt. Némi hezitálás után viszont már nem tartotta vissza a könnyeit és az ő kezei is ragaszkodóan kapaszkodtak belém. Sosem tudhatjuk ki milyen terheket cipel magával az életben. Nem változtathatunk rajta, de segíthetünk neki. És én segíteni akartam Nicknek. Hiszen én sem voltam tökéletes. Megcsaltam a barátomat, pedig mindennél jobban imádtam...és elmenekültem onnan. Nem hagyhatom, hogy Nick is meneküljön. És Katynek sem. Bármi is a bajuk egymással, segíteni akarok rajtuk.. ahogy ők tették mikor egyedül voltam és nem tudtam hol a helyem..vagy amikor megtámadtak.

- Köszönöm Alice! - hosszú, hideg ujjbegyeivel az állam vonalát simogatta.  Gyönyörű barna szeme már nem sírtak. Megnyugvástól csillogtak és reménytől. Ugyan akkor láttam a féltést és a törődést is. És az a mosoly... magával ragadt és nekem is mosolyra húzódott a szám.

-Szív.... - ujjbegyei a számra csúsztak. A szívverésem megduplázódott és kihagyott egy-egy ütést. Izzadt a tenyerem, melegem lett, minden bajom volt.

Ő viszont minden nyugodtsággal a szemeimet fürkészte és míg ujjaival az arcomat simogatta iszonyatosan lassan közeledett felém. Mikor már azt hittem megcsókol, irányt váltott és a nyakamra tapadtak puha ajkai. A hirtelen jött kellemes érzéstől összeborzongtam és halkan felnyögtem.

Még magamhoz se tértem mikor az ajkai az enyémek után kaptak. Óvatos volt és gyengéd. Én viszont nem elégedtem meg ezzel. Mohón csókoltam, egyszer-egyszer még az ajkaiba is haraptam. Éreztem rajta, hogy nem számított rám. Neki dőltem, de ő a kábultsága miatt hátra esett. A hátán feküdve próbálta kitanulmányozni, hogy mi lesz a következő lépésem. Azonban azt még én sem tudtam. Ezek csak úgy jöttek.

- Hoppá... - lihegtem miközben fölötte támaszkodtam.

- Látom belejöttél. - csípős megjegyzése mellé még a nyelvét is kinyújtotta.

A tökéletes pillanatot egy dühös hang szakította félbe.

- Mit csináltok ti itt? 

19.Fejezet ~Keresés~

- Bocsáss meg, de meg kell keresnem Katie-t! - váltottam témát szempillantás alatt.
- Hát persze... - zsebre vágta kezeit. - De ha már kifogásokat keresel akkor talán próbálkozz jobbal. - egy pillanatnyi ideig rám mosolygott, majd otthagyott.
Leesett az állam. Még ő vágja be a sértődöttet?! Úgy döntöttem nem érdekel. Mindkettőnknek jobb ha éljük a saját kis világunkat távol egymástól - már amennyire távol lehet két ember egy közös kiránduláson. Mind egy. Igyekeztem Katie-re koncentrálni. Nem is tartott olyan sokáig míg sikerült rálelnem. Két lánnyal beszélgetett a tengerparton. Mikor leértem Kat. bemutatott a két lánynak. Az igazat megvallva nem tűntek valami szimpatikusnak, de igyekeztem lenyelni az előítéleteimet és barátságosnak tűnni. Szerencsémre nem kellett sokáig játszanom a jó pofit. Megkérdezték hol a sátrunk és elmentek.
- Ezek meg kik voltak?
- Végzősek.
- Ők voltak a legjobbak?
- Az igazat megvallva - felemelte a mutató ujját - ők a legpletykásabbak ami annyit jelent mindent megtudhatunk tőlük. - várta, hogy megdicsérjem. Elmaradt.
- Ne haragudj, de nem látom a logikát. - elhúztam a számat.
- Jó, igen ők voltak a legjobbak. - lebiggyesztette az alsó ajkait. - Senki nem akart velük lenni és hát választhattam, vagy ők vagy a kockák! -  a hátam mögé mutatott ahol két szerencsétlen srác nyomkodta minden erejével azt a pici gépet. Már nekem fájt a látvány.
- Muszáj innom! - követtem Kat.-et a piás padig ahol két srác vigyorgott rosszat sejtően
- Lehet kevertek bele valamit. - aggodalmaim nem ületek el.
- Ugyan már, csak túl sokat ittak. - barátnőm meghúzta fenékig. - Ez rohadt finom. Nem kérsz?
- Nem köszi.
Amíg Katie-re vártam, odébb sétáltam és elnézelődtem. Mindenki elvolt. A legtöbben a tenger partjánál szórakozotak. Volt olyan is aki viszont inkább a tábortűzhöz ült és beszállt a tábortűzi zenélésbe. Még a tanárok is buliztak a maguk módján. Mielőtt úgy döntöttem iszok én is, még utoljára körülnéztem a parton. Már fordultam volna el mikor a szemem megállt egy hangosan sikítozó lányon és rajta. Nik incselkedett a lánnyal. Hideg vízzel fröcskölte és néha egy csókkal hallgattatta el. Megforgattam a szemeimet, majd visszafordultam a ivós padhoz. Katie-nek nyoma sem volt. És ami még inkább megijesztett, hogy a két vicsorgó srác közül már csak az egyik rontotta ott a levegőt. Vajon...?
- Hé!
- Miben segíthetek szivi?
- Hová tűnt a barátod?
- Ne félj édesem! - végignézett rajtam - Neked is megmutatja majd azt a helyet! Ha csak nem akarod azonnal látni?! - közelebb lépett, minek hatására egyből megcsapott a tömény alkohol szaga.
- Nem kösz. - undorodva elléptem.
Egyértelművé vált számomra, hogy Kat a barátjával van valahol. Valahol... A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam. Sietnem kelltet, de gőzöm sem volt, hogy mit csináljak. A tanárok ugyan úgy tehetetlenek lennének akár csak én, hiszen ott dalolásztak végig a tűz körül. Az egyetlen ember aki - talán - tud valamit az a becsípett barát volt. Így hát erőt vettem magamon. Most vagy soha!
- Tévedtem! Látni akarom azt a helyet. Most! - a fiú elvigyorodott.
- Tudtam, hogy visszajössz. - megfogta a csuklóm és durván elkezdett húzni maga után.
- Hol is van egyébként ez a hely? - nem szóltam egy szót sem egészen addig amíg el nem értük a sűrű erdős ösvényt.
- Még bentebb egy kicsit.
Nem voltam benne biztos, hogy tudja, hogy hol is vagyunk. Vagy ha tudja is, a visszautat is tudja?!
Mielőtt szóvá tehettem volna bizonytalanságomat, maga elé rántott és neki lökött egy fának. Kezei erősen leszorították enyéimet. Mi több. Testét is az enyémhez préselte és a nyakamnak esett. Bár a srác a nyakamon nagyon idegesített és még azt sem tudtam innen hogy lógok meg, elkezdtem nézelődni. A sötétség miatt azonban alig láttam valamit és lassan kapcsoltam. Ésszerűbb lenne előbb magamért aggódnom.
- Au.. - fogát majdhogynem tejesen belém mélyesztette miközben a nyakamat szívta.
A szívverésem a kétszeresére gyorsult. Elengedte az egyik kezével az enyémet, majd a másikkal azt is leszorította csak, hogy kigombolhassa a felsőm.
- Maradj nyugton cica. Így csak megnehezíted a dolgom. - csókjával próbált lenyugtatni én azonban nem nyugodtam meg. Sőt!
Köpni nyelni sem tudtam. A felsőmet kibontotta. Rákellett jönnöm, hogy ez bizony nem a legjobb ötlet volt tőlem. Megpróbáltam kiszabadulni a szorító kezek közül, de semmi. Még a férfiasságát sem tudtam megrúgni, mert a lábaimat is leszorította sajátjaival. Valószínűleg nem én vagyok az első aki menekülőre akarta fogni.
- Lazulj el édes. - fülembe suttogott miközben keze egyre lentebb siklott. - Élvezni fogod!
Én azonban nem hogy ellazulni, de levegőt venni sem tudtam. Könnynek eredt a szemem. Felfogtam, hogy innen ugyan én már nem nagyon szabadulok. De még valamit meg kellett próbálnom.
- Kérlek... kérlek engedj el. - kérleltem.
És ekkor egy hatalmas csattanás. Még nem is sikerült felfognom mi is történt, és a fiú a földre esett. Nagyon sötét volt én pedig kis híján szívrohamot kaptam. Mielőtt azonban még hangosabban felsírtam volna befogtam a számat és a fának dőlve lassan lecsúsztam a földre. Nem mertem elvenni a számról a kezemet, mert egyből tudtam, hogy a sírásom még ennél is nagyobb bajba keverhet. A harmadik személy azonban tudott rólam. Előre lépkedett, majd leguggolt elém. Erősem behunytam a szemeimet, nem akartam tudni ki ő. Remegtem és megállás nélkül folytak a könnyeim. Ekkor egy kéz óvatosan végigsimított az arcomon. Nem mertem megmoccanni sem, de nem is kellett, mert a titokzatos harmadik fél felhúzott a földről, majd a térdem alá karolva felemelt. A fantáziám túlságosan is működött így nem mertem arra gondolni ki is az akinek a kezében vagyok. Persze igyekeztem elterelni a gondolataimat és nem arra gondolni, hogy valami gyilkos rabol el most magának, mert akkor inkább maradnék a perverz sráccal.
- Nem kell félned, már senki sem bánt. - a hang ismerős volt. Túlságosan is.
Megengedtem magamnak egy enyhe hunyorgást, majd azt, hogy ránézzek az 'elrablómra'. A sírás elapadt és már remegni sem remegtem. Biztonságban vagyok.
- Még is hogy keveredtél ekkora csávába? És ha nem követlek? Tudod, hogy mekkora mázlid volt? Egyáltalán ... - suttogott, nehogy megijesszen.
Nem érdekelt, ha mérges. Nem érdekelt, hogy mekkora szerencsém volt, csak az, hogy itt volt. Segített mikor a leginkább szükségem volt rá.
- Felfogtál bármit is abból amit én itt mond....
- Köszönöm. - vágtam közbe. - Mindent. Köszönöm. - hozzá bújtam.
- Szívesen. - dörmögte az orra alatt megjátszott sértődöttséggel amiért nem figyeltem rá. - Egyébként miért is jöttél a sráccal?
Ekkor is esett le mit kerestem én itt. Elkezdtem ficánkolni míg Nic fel nem fogta, hogy szeretnék a lábamra állni. Letett, de a kezemet nem engedte el.
- Katie....Katie is.. bajba van. - újra elkapott a sírhatnék. Nekem itt volt Nic, de vajon vele mi van?
- Mi van Kat.-el?
- A fiúk ketten voltak. Az egyik velem volt a másik vele! Meg kell találnunk.
- Mi? Dehogy! Rosalie! - visszarántott magához, még mielőtt kiszabadultam volna a fogása alól.
Megrezzentem az érintésre.
- Katienek semmi baja! A másik fiú biztos mással ment el ugyanis Kat.-et az egyik tanár hívatta magához.
- Mi? - nem tudtam, hogy csak meg akar nyugtatni vagy tényleg a semmiért rohantam egy pedofil, erőszakos fiú kezei közzé.
- Odakint keresett... Akkor láttam meg, hogy ezzel a - hangja megkeményedett - szemétládával jössz pont ide...
- Szóval Katie jól van?
- Azon kívül, hogy halálra aggódja magát miattad, remekül.
Gondolatban gratuláltam magamnak amiért voltam olyan hülye...
- Nem tudom merre a kiút. - szerencsémre tényleg volt olyan sötét, hogy ne lássa, hogy teljesen rákvörös leszek.
- Én viszont tudom úgy, hogy ha szabad...?!
Nem tudtam mire gondol, és mivel nem hallott ellentmondást újra felkapott a kezébe.
- Mit csinálsz? - kérdeztem még inkább elpirulva.
- Kiviszem magunkat erről a helyről.
- Tudok menni a lábamon.
- Lehet, de épp elég eligazodnom, nem hogy még arra is figyeljek, hogy te épp merre csavarogsz.
Mivel sötét volt és még engem is cipelnie kellett - az utóbbi az ő kára, tudtam volna menni a lábamon - inkább csendben maradtam. Már meg sem lepődtem hogy kivezetett minket a dzsumbujból.
Még ment velem egy ideig, majd mikor már láttuk a többieket lerakott.
- Nem szeretném ha furán hangzana, de szerintem jobb ha innen...
- Persze! Köszönöm.
Lassan elindultam a tábor hely felé. Mikor már bent voltam a táborhelyen egy srác felkiáltott:
- Itt van!
- Itt van Rosalie! - egy másik is felüvöltött.
Alig telt el pár pillanat Katie könnyes szemekkel rohant felém.
- Mégis hol a francba voltál?
Sírni tudtam volna, de már nagyon fájt a szemem így igyekeztem visszafojtani a könnyeimet.

18. Fejezet ~ Kirándulás ~

-          Rose késésben vagyunk, kelj fel! – Katie hangja közvetlenül mellőlem jött.

-          Minek ilyen korán?

-          Nyolc óra van. – a hang gazdája egyre morcosabb volt, míg csak nem gondolt egyet és lehúzta rólam a védelmet nyújtó, pihe-puha takarómat.

-          Mmm… - összehúztam a szemöldökömet és összegömbölyödtem a hideg levegő miatt.

-          Alig van egy kis időnk, hogy odaérjünk a buszhoz. Kelj fel!

Mikor már úgy tűnt feladta és végre visszaaludhatok, bekapcsolta a rádiót. Halkan pufogva felültem és dühösen néztem a szoba másik felében álldogáló barátnőmre.

-          Fél órád van! – ezzel elhagyta a helyiséget.

Morcosan csoszogtam el a fürdőszobáig, hogy elintézzem szokásos reggeli teendőimet.

***

-          Ezt nézd Rose! – tudtam miért ordibálja Katie a nevemet, de azért odamentem. – Hát nem gyönyörűek?

-          A kavicsok?

-          Ezek nem kavicsok. – rázta meg a fejét én pedig tovább mentem.

Ahogy elnéztem én voltam az egyetlen olyan ember ezen a kiránduláson, aki halálra unta magát. De talán van ahhoz némi köze, hogy én voltam azon egyetlen ember is aki nem önszántából iratkozott fel.

Míg a többiek a neandervölgyi kiállítást csodálták én addig lelkesen keresgéltem. Reménykedve nyomtam le az utolsó ajtókilincsét, de az egy raktárhoz vezetett ahová azt hiszem nekem tilos volt a bejárás.

-          A francba. – szitkozódtam.

-          Hány ajtót próbáltál már? – jött mögülem egy ismeretlen hang.

-          Hm? – fordultam meg.

-          Csak nem a kijáratot keresed?

-          Nem. – hazudtam, de nem volt valami meggyőző.

Tudtam, hogy tudja, hogy hazudok ezért egy mély lélegzet után beismertem.

-          De.

-          Csak nem, nem tetszik a kiállítás? – vigyorgott a falnak dőlve.

-          De... egy igazi élmény. – elnevette magát és elnézett néhány másodpercre.

-          Elsőben én sem bírtam. És én is a kijáratot hajkurásztam.

-          Most?

-          Most már tudom, hogy hol van.

-          Hol? –mohón tettem fel a kérdésem, amire elmosolyodott.

Nem válaszolt, csak megrázta a fejét és hátat fordítva nekem elindult. Úgy voltam vele, hogy semmit sem veszíthetek ezért követtem.

Miután kivezetett – az egyébként labirintusszerű kijáraton – egyből fülig szaladt a szám.

-          Köszönöm. – hálás pillantásokkal tekintettem felé.

-          Semmiség.

Nem tudtam mit mondhatnék ezért elmosolyodtam és reméltem, hogy vagy megszólal vagy magamra hagy.

-          Mi a neved? – kaptam a kérdést.

-          Rosalie. A tied pedig…?

-          Nik.

-          Csak nem az a Nik akiről az egész suli beszél?

Az egész iskola erről a fiúról beszélt. A helyes, végzős srác, aki a lehető legjobb élményt nyújtja minden téren. Az esély, hogy mellette kötsz ki apró és megtisztelő. Egyesek szerint legalább is.

-          Nem tudom, miért mit mondanak rólam? – pimasz mosolya elbűvölővé tette.

-          Ezt is azt is. – elnéztem, mert éreztem, hogy pirulok.

-          De most komolyan. Kíváncsi vagyok. – vonta meg a vállát.

Már nyitottam volna a számat, hogy semmiség mikor megjelent az egyik kísérő tanár és ránk szólt, hogy térjünk vissza a csoporthoz ugyan is megyünk a következő kiállításra. Azokban a percekben roppant hálás voltam a tanárnak.

-          Ezt még folytatjuk. – búgta a fülembe hátulról mikor el akartam menni előtte, hogy csatlakozzak Katiehez.

Ledermedtem egy pillanatra, de ő nem zavartatta magát. Kikerült és csatlakozott a végzős fiúk gárdájához.

-          Ez mi volt? – lépett mellém Kat.

-          Semmi… - mosolyodtam el és elindultam.

***

A következő kiállítás még az előzőnél is unalmasabb volt, de ezúttal nem a kijáratot fürkésztem.

-          Hiába keresed! – sétált el előttem Katie.

-          Mi?

-          Niket keresed. – olvasgatta a tájékoztató táblát. – De hiába.

-          Nem értem miről beszélsz. – tetettem a hülyét.

-          Nem érdemes érdeklődni utána, mert ő is csak addig teszi amíg meg nem kap. – Katie a szemembe nézett, majd a kiállítás egyik szegletébe bökött ahol Nik egy másodikos lánnyal csevegett igen lelkesen. A lány láthatóan nagyon jól érezte magát.  

-          Mindegy. – sétáltam odébb.

Meglepett, de a kedvem igencsak rossz lett. Leültem egy padra és azon gondolkoztam vajon miről beszéltek, hogy a lány ennyire vidám és élénk volt. Annyi és annyi kérdés fogalmazódott meg bennem. Tudtam, hogy nem vagyok normális, de azért mégis.

***

-          Rendben gyerekek! Rendeződjetek négyfős csoportokba és építsétek fel a sátrat. Akinek segítség kell, az szóljon! – kaptuk az utasítást.

-          Megyek, keresek két normális embert, amíg még van rá lehetőség. – Katie szélsebesen elment.

Rám maradt a sátorépítés. A kijelölt helyen elkezdtem – gondolatban – felszerelni a sátrat. Nagyon bénának éreztem magamat ugyan is a használati útmutatóból egy kukott sem értettem meg így csak a szabad fantáziámból építkeztem. Rosszul persze.

-          Ez így nem jó. – jött a hátam mögül egy ismerős hang.

-          Igen, vettem észre. – hangom a megbántástól csengett.

-          Segítsek?

-          Nem kell. Megoldom.

Hagyta, hogy még kétszer újrakezdjem a magam módján, majd ismét megszólalt.

-          Tudod, nem sokára sötétedik… Szerinted felépíted még ma? – meglehetősen jól szórakozott.

-          Úgy terveztem. – vettem kezembe a sátor egyik végét és az egyik támasztó rudat.

-          Megint rossz lesz. – szívta befelé a levegőt és mosolygott hátratett kézzel.

Megadóan dobtam el a rudat és engedtem le a sátor szélét, mielőtt hátráltam egyet. Összefont kézzel a mellkasom előtt adtam teret neki, hogy megmutassa, ő mit tud. Több se kellett. Nik körülbelül három percet fordított a felszerelésére, ami persze sikeres volt. Elégedetten vigyorgott, míg bennem kétségek merültek fel.

-          Biztonságos?

Kinyújtotta a kezét, ezzel jelezve, hogy teszteljem le. Bár hogy is próbáltam belekötni, nem tudtam. A sátor tökéletes volt.

-          Elmegy. – húztam el a számat.

Kijelentésemre megforgatta a szemét és közelebb lépett hozzám.

-          Nem láttalak a természettudományi kiállításon.

-          Mert egy másik lány fűzögetésével voltál elfoglalva. – gondoltam magamban.

-          Elmerültem a kiállításban. –füllentettem.

-          Azt meghiszem. – lépdelt még közelebb.

Eszembe jutott Katie figyelmeztetése.  Tudtam, hogy csak játszadozik velem, hiszen a másik lánnyal is azt csinálta.