20. Fejezet ~Szerelem és más drogok~

- Hol jártál?

- Kerestelek. - mosolyogtam bambán.

- Az erdőben? - úgy nézett rám, mint ha teljesen szefós lennék.

- Én...azt hittem elmentél az egyik sráccal.

- Azokkal? - bökött 'azok' felé. - Szerinted ilyen buta vagyok?

-Nem... - öleltem szorosan.

 ***

- Nick mentett meg. - súgtam oda Katynek este a sátorban.

- Úgy látszik képes még jóra is az a semmirekellő. - helyezkedett a takarója alatt.

- Mi a bajod vele? - bármikor felhozom Nick nevét ő undorral szól hozzá a dologhoz.

- Játszadozik mindenkivel és nem törődik vele, hogy kinek, hogy töri össze a szívét.

Meglepetten figyeltem ahogy barátnőm szeme a fájdalomtól csillog. Vajon ezért mondta, hogy ne kezdjek ki vele? Mert őt is átverte? Talán őt is megbántotta? Sajnos túl sokáig rágódtam a dolgokon, mert mire már nyílt volna a szám hogy kérdezzek, ő már egyenletesen szuszogott. Elaludt.

Sajnos nekem nem ment ilyen könnyen. Bár a baj nem következett be, de amint lecsuktam a szememet egyből beugrottak a rossz emlékek. Ezért inkább felkeltem és halkan kiosontam a mólóra. A csillagok ragyogtak a víz pedig lassan fodrozódott a szellő hatására. Talán nem ő a legjobb ember...talán ezer meg egy lány szívét összetörte már, de most akkor is ott volt mikor szükségem volt rá. Ha utálni akarnám se tudnám. Hiszen..megmentett! Minden hős ember, és minden ember követ el bűnöket. Mert olyan hősök, akik nem emberek, nem léteznek.

- Ugye?

- Ö...mi?

- Hm? - nem sok kellett, hogy a vízbe billenjek ugyan is a másik fél tudtáról nem tudtam.

- Hoztam takarót! - vigyorgott az említett tárgyat lóbálva.

- Mit keresel itt Nick?

- Beszélni akartam veled.

- Miről?

- Erről az egészről. Hogy miért voltam ott..

- Nem kell. Csak segítettél...erről nincs mit mondani. Köszönöm.

- Tévedsz! - rám terítette a plédet, majd helyett foglalt mellettem. - Sok dolog van amit nem tudsz még rólam és bár nem terveztem, hogy csak úgy elmondom, de valamiért még is késztetést érzek rá, hogy tudassam veled. - el se tudom mondani mennyire jól esett az a négy szó, hogy 'nem tudsz még rólam'...

- Például?

- Volt egy húgom. Alig volt 15. Elmentek a barátokkal egy színvonalas bulizó helyre. Előtte veszekedtünk hiszen bátty ként kötelességem volt tudatni vele, hogy még fiatal a bulis életre. Ő viszont makacsul ragaszkodott a saját elveihez ezért mit sem törődve az én aggodalmammal elment. Tudod milyen rossz vitával elválni valakitől?

Soha életemben nem tudtam volna elképzelni Nicket, hogy milyen mikor sír. Megdöbbentő látvány volt.

- Nem jó. - válaszolt helyettem. - A lényeg... - letörölte könnyeit és a semmibe nézett. - Másnap a újságok lehozták, hogy nagy vandálkodás volt annak a bulizó helynek a környékén és, hogy több ember el is tűnt. Köztük a húgom. Egy héttel később pedig bemondták a híradóban is, hogy a testvéremet bedrogozták, megerőszakolták és kint hagyták a hidegben, mert bár a drogoktól nem tudott semmit sem csinálni, tudatánál volt.

- A húgodat láttad bennem. - suttogtam miközben az arcát tanulmányoztam.

- Nem tudtam megmenteni. - a könnyek lassan folytak le megszilárdult állkapcsán. Kezeit ökölbe szorította. - Ha aznap lebeszélem a bulizásról...

Nem tudtam mit mondani. Mondhattam volna, hogy "lesz jobb is" vagy, hogy "nem a te hibád", de a szavak ilyenkor mit sem érnek. Nem érezte volna jobban magát. Hiszem...ilyenkor szinte csak az idő segíthet.

- Sajnálom. - megöleltem és csak reméltem, hogy nem tol el magától. - Szeretett téged! - talán ez most fájt neki, de szüksége volt, hogy tudja és ne ostorozza ezzel magát!

Úgy tűnt nem reagál és kiakadt. Némi hezitálás után viszont már nem tartotta vissza a könnyeit és az ő kezei is ragaszkodóan kapaszkodtak belém. Sosem tudhatjuk ki milyen terheket cipel magával az életben. Nem változtathatunk rajta, de segíthetünk neki. És én segíteni akartam Nicknek. Hiszen én sem voltam tökéletes. Megcsaltam a barátomat, pedig mindennél jobban imádtam...és elmenekültem onnan. Nem hagyhatom, hogy Nick is meneküljön. És Katynek sem. Bármi is a bajuk egymással, segíteni akarok rajtuk.. ahogy ők tették mikor egyedül voltam és nem tudtam hol a helyem..vagy amikor megtámadtak.

- Köszönöm Alice! - hosszú, hideg ujjbegyeivel az állam vonalát simogatta.  Gyönyörű barna szeme már nem sírtak. Megnyugvástól csillogtak és reménytől. Ugyan akkor láttam a féltést és a törődést is. És az a mosoly... magával ragadt és nekem is mosolyra húzódott a szám.

-Szív.... - ujjbegyei a számra csúsztak. A szívverésem megduplázódott és kihagyott egy-egy ütést. Izzadt a tenyerem, melegem lett, minden bajom volt.

Ő viszont minden nyugodtsággal a szemeimet fürkészte és míg ujjaival az arcomat simogatta iszonyatosan lassan közeledett felém. Mikor már azt hittem megcsókol, irányt váltott és a nyakamra tapadtak puha ajkai. A hirtelen jött kellemes érzéstől összeborzongtam és halkan felnyögtem.

Még magamhoz se tértem mikor az ajkai az enyémek után kaptak. Óvatos volt és gyengéd. Én viszont nem elégedtem meg ezzel. Mohón csókoltam, egyszer-egyszer még az ajkaiba is haraptam. Éreztem rajta, hogy nem számított rám. Neki dőltem, de ő a kábultsága miatt hátra esett. A hátán feküdve próbálta kitanulmányozni, hogy mi lesz a következő lépésem. Azonban azt még én sem tudtam. Ezek csak úgy jöttek.

- Hoppá... - lihegtem miközben fölötte támaszkodtam.

- Látom belejöttél. - csípős megjegyzése mellé még a nyelvét is kinyújtotta.

A tökéletes pillanatot egy dühös hang szakította félbe.

- Mit csináltok ti itt?